Fülszöveg
Ovidius Tristia öt könyvét elkészülésük után egyenként küldte Rómába. Az I. könyvet még utazás közben, 8-9 telén írta, a többi négyet 12-ig évenként. A szokása szerint önmagukban is gondosan komponált könyveket eredetileg a IV. könyvvel akarta lezárni a végére tett önéletrajzzal, az V. könyvet egy év múlva küldte a többi után. Az I. és a III-IV. könyv 35 elégiát tartalmaz, nagyjából a szerelmi elégiák terjedelmében, ezeknek címzettjét, nehogy baja származzék belőle, nem nevezte meg, kivéve egy egyébként ismeretlen költőnőt és harmadik feleségét, aki végig kitartott mellette, s csak azért nem kísérte el Tomisba, mert úgy gondolták, Rómában nagyobb hasznára lehet. A II. könyv egyetlen, közel 600 soros, Augustushoz intézett vers, amelyben Ovidius költészetét védelmezi a császári ítélettel szemben. A többihez hasonlóan ez is inkább a közvéleményhez szól, mint a címzetthez. A császár utolsó éveit a gyanakvás és az elnyomás légkörének súlyosbodása jellemezte, kézről kézre adott...
Tovább
Fülszöveg
Ovidius Tristia öt könyvét elkészülésük után egyenként küldte Rómába. Az I. könyvet még utazás közben, 8-9 telén írta, a többi négyet 12-ig évenként. A szokása szerint önmagukban is gondosan komponált könyveket eredetileg a IV. könyvvel akarta lezárni a végére tett önéletrajzzal, az V. könyvet egy év múlva küldte a többi után. Az I. és a III-IV. könyv 35 elégiát tartalmaz, nagyjából a szerelmi elégiák terjedelmében, ezeknek címzettjét, nehogy baja származzék belőle, nem nevezte meg, kivéve egy egyébként ismeretlen költőnőt és harmadik feleségét, aki végig kitartott mellette, s csak azért nem kísérte el Tomisba, mert úgy gondolták, Rómában nagyobb hasznára lehet. A II. könyv egyetlen, közel 600 soros, Augustushoz intézett vers, amelyben Ovidius költészetét védelmezi a császári ítélettel szemben. A többihez hasonlóan ez is inkább a közvéleményhez szól, mint a címzetthez. A császár utolsó éveit a gyanakvás és az elnyomás légkörének súlyosbodása jellemezte, kézről kézre adott röplapokkal, és leginkább a 12-es év utána politikailag veszélyesnek ítélt művek nyilvános elégetésével. A római eseményekről jól tájékozott Ovidiusnak ilyen helyzetben kevés reménye lehetett a kegyelemre. A Tristia verseinek alaphangja (kiváltképp az Augustushoz írott levélben) sokkal inkább a támadásé, mintsem a védekezésé: Augustus túllépte jogkörét mind a Rómától távoli lakhely kijelölésében, mind abban, hogy olyan művét helyezte vád alá, amely egy évtizeddel korábban készült. Jogi alapja egyébként sem volt az ítéletnek, mert Ovidius nem követett el semmi olyasmit, amivel áthágta volna a fennálló törvényeket. A másik, a császári propagandás érintő évre, hogy méltatlan a császár által a kegyes uralkodóról kialakított képhez az engesztelhetetlen harag, amivel egy költő műveit sújtja, és további munkásságát megakadályozza (itt a Fasti folytatására céloz). Legfőképpen pedig kihívó öntudattal vágja a szemébe, hogy csak hazájától, családjától és barátaitól tudta megfosztani Augustus, költői tehetségétől nem, afölött nincs hatalom, és műveinek híre mindig fenn fog maradni. A hatvanéves Publibus Ovidius Nasóból, a szabadság, a szerelem, könnyedség, kellem, fény, derű, és léhaság költőjéből a szomorúság megtestesítője lett.
Vissza