Előszó
„Irredenta"' - diákkoromban, a messzi ködlő 20-as években szent szó volt! Az olasz irredentából, mely a szétdarabolt Olaszhont hívta egybe. „Irredenta"' tehát „visszavívó"-t jelent; igazán: „megváltatlan"' - írta pár héttel e kötet megjelenése előtt a Kiadónak Bujdosó Bálint, a tudós nyelvész-papköltő. Az ő fáradhatatlanságának eredménye most ez a könyv. Ő kutatta fel, gyűjtötte egybe a szörnyű kiszolgáltatottságban kezet tördelő, síró-kétségbeesett. Istentől igazságot sürgető, de sohasem az alantas bosszúra vágyó és készülő verseket, magyar irodalmunk azon seregét, melyeket bátran nevezzünk csak mi is „irredentának". Hiszen ma, hetven esztendő múltán is egybehívjuk, szívünk mélyén óhajtva visszavívnánk a földeket, erdőket-mezőket, hegyeket-völgyeket, tavakat-folyókat, amelyeket 1920-ban elvettek tőlünk; várjuk vissza napjainkban is - ó, mennyire - a megváltatlan népet, magyar véreinket, akiknek éltető gyökerét eltépték az érző testtől.
Nincs miért szégyellni az irredenta szót! Sokan vannak még életben azok közül, akik a tragédiát gyermekként - félig öntudatlanul, félig értetlenül - élték át. Még többen vannak, akiknek ön- és hovatartozás-tudatra ébredésük évei a XX. század magyarjának ezen trauma évtizedének idejére estek. Dőreség lenne, ha a sokkoló esemény bénító hatását bárki felróná nekik. Mert nemcsak a magyarnak, de minden hazáját, népét szerető emberi lénynek a „Miért?", a „Hogyan történhetett ez?" nyugtalanító örök kérdése tolul ajkára. Ám más országok, nemzetek nem jutottak ilyen keserves földönfutásra. Egyedül a nemes Kárpátok övezte medence ezeréves állama került a mészáros bárdja alá. Az a nemzet jutott koldusbotra, mely évszázadokon át őrizte Nyugat katedrálisait, palotáit, egyetemeit, büszke kultúráját, népeit vére hullásával.
Most ez a nemzet ismét könnyebben lélegzik megmaradt csonka hazájában, de a lehasítottak ma is „megváltatlanok", és a megmaradt anyanemzet utolsó négy évtizedének nemzedékei mit sem tudhattak Trianon igazságtalanságáról. Néma hallgatás, elhallgatás vonta ködbe, tagadta el az újabbak elől a többszörös Mohács tényét. Ez most, hetven év után leomlott...
Számos indok kínálkozik, hogy ezzel a kötettel jelentkezzünk. S jóllehet, mivel a szétszórtságban gyűjtetett, soruk nem teljes, ám mégis egyedüli, hiszen a lepergett esztendők efféle antológiát nem adtak kortársaiknak és az utódoknak. Ezt a kényszerű mulasztást kívánjuk pótolni. S versek, a költők - nevesek és kevésbé ismertek, ismeretlenek - szólnak, beszélnek, harcolnak, csatáznak, búsonganak és könnyeznek, üldözött magyar sorson merengenek, fogadkoznak és kiállásra, nem felejtésre buzdítanak, de mindenekfelett áldást kérnek az Égiektől a meggyalázott népre, nemzetre, országra. Úgy, miként mi, hétköznapi emberek, nem tudjuk tenni. Velünk és valamennyiünk helyett, nevében; a trianoni nemzedék, a később világot meglátok és még ezután magyar földre születők nevében.
Vissza