Előszó
Naplóm.
Ma kezdem meg írni naplómat és az első lapra szép kis képet ragasztottam: Jézuska, a jó pásztor van rajta rózsaszín ruhában, amint a tövisek közé megy a kis báránykáért.
Anyuska adta a képet - az én édes, szegény beteg kis anyám. A naplót is ő adta és azt mondta:
«Báránykám, lesz idö, amikor senki sem lesz, akinek elpanaszold, ami a sziveden fekszik; akkor ehhez a könyvecskéhez légy bizalommal. És addig ennek mondj el mindent, amíg újra lesz valaki, aki megérti a kis szivecskédet.»
Ezt mondta anyuci szórói-szóra. És amíg mondta, olyan szomorúan nézett, hogy én tudtam, mire gondol.
Mintha egy sötét felhőt láttam volna a szobácskánkra ülni - a szemem telefutott könnyel és kimentem a konyhába. Ott leültem a padkára, a falnak támasztottam fejemet és sírtam olyan hangosan, hogy Józsika is kijött a szobából.
Ijedten nézett rám az én halványarcú, szépszemű kis öcsikém.
- Mi baj, Ilonka? - kérdezte. Csak annyit feleltem:
- Az anyuska nagyon beteg.
Azt mondta, azért nem kell olyan hangosan sírni, mert felébred a Baba, de azután neki is kicsordult a könnye és sírt, sírt... pedig a Józsi fiú.
Vissza