Tövis és borostyán I-III.

Előszó

Részlet:
Amikor eltemették az Öreg Hadfit, mindössze egy kis koszorú feküdt a koporsóján; úgy, hogy mialatt a halottas kocsi kinn várakozott a keskeny utcán s a két fekete ló lehajtotta a fejét az ólomszürke téli ég alatt, valaki visszafutott a házba és kihozta a tűzhely párkánya fölött függő lovassági kardot. Ezt fektették rá a virágokra.
John Hamilton Shaweross sohasem felejtette el ezt a pillanatot. Esztendőkkel később, egy szinte hihetetlen szakadék túlsó oldaláról, elnézte, amint az egyenruhás és szakállas uralkodó kecskebőrkesztyűs kezével virágkoszorút helyez el egy emlékmű tövén, amely fehéren csillog a halványkék londoni téli égbolt alatt. Katonák állnak kemény arcvonalban, a katonákon túl szorongó néptömeg a Whitehallnál és itt, az emlékmű előtt kis térség sugallik, mint a tengerpart, a tisztán felhintett homokkal. A levegő hideg, a nap halványan süt és akkora a csend, hogy hallani lehet a lobogók csapkodását, meg egy galamb szárnyának verdesését. Hallani lehet a sarkantyús királyi csizmák csikordulását is a kemény fövényen, ahogy a király néhány lépést tesz előre, hatalmas koszorút támaszt a magas fehér kőhöz, majd visszalép és tiszteleg. És mialatt ott áll minisztertársaival a tágas, üres térségen belül, ünneplőbe öltözve, kezében fogva cilinderét, a király fiai tőszomszédságában s miközben a királyné és a hercegnők néznek ki az egyik szomszédos ablakon, Hamilton Shawcross őméltósága hirtelen maga előtt látja azt a napot, amikor tizenkét esztendős volt és amikor egy ennél sokkal silányabb koszorú feküdt az Öreg Hadfi koporsóján és valaki beszaladt a Broadbent-streeti házba és kihozta a lovassági kardot. Vissza