A szép-jó hatalma és a jezsuita szellem

Előszó

A JEZSUITA TUDÓS SZELLEMISÉG ÉS HUMÁN ISKOLAKULTÚRA SZEREPE A 18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON
A magasztos jezsuita szellemiség felidézése nem ragadta úgy magával osztatlanul a 18. század emberét, mint azt teszi a 21. században a régi kultúrtörténet kutatójával. E századra - ezt mondják nagy általánosságban - a jezsuita rend korszerűtlenné vált, ennek is köszönhette (időleges) megszüntetését. Az bizonyos, hogy a barokk kultúrában oly fontos szerepet betöltő rend a politikum szempontjából talaját vesztette, s ez kapóra jött ellenfeleinek és ellenzőinek. Idézzük csak fel a protestáns Kazinczy Ferencnek egy nemesi társaságban történt esetét, amikor a konzervatívnak bélyegzett Szentimrey Pál birtokos nemes a szabadkőműveseket a jakobinusokkal azonosítja: „Quidque dicatur, Latomi sunt Jacobini (Bármit mondanak, a szabadkőművesek jakobinusok)" - állítja Szentimrey. Kazinczy erre így csattan fel: „Civitates miscere, reges sicario modo tollere non Latomorum est, sed Jesuitarum (Az államokat felforgatni, a királyokat orgyilkos módjára elveszteni nem a szabadkőművesek, hanem a jezsuiták szokták)".1 Ezek ugyan egy protestáns és szabadkőműves szellemű ember szavai, mégis rávilágít a jezsuitákkal szembeni politikai ellenszenvre: minden előzmény nélkül azt mondja, hogy a rend részt vesz az államok felforgatásában és a királyok elveszejtésében, vagyis olyan politikai machinációkban, mely nem természete. Ettől a protestáns (és szabadkőműves) szemlélettől a történetírás sem tudott igen elszakadni, s a jezsuitákat mint a Habsburg hatalmi önkény végrehajtóit tartotta számon, akik a nemességgel, vagyis a nemzettel szemben álltak.2 Kosáry Domokos megjegyzi, hogy az irodalomtörténeti kutatások odáig árnyalták a képet, hogy a jezsuiták törekvéseit éppen a nemesi rendiséggel, annak Habsburg-párti változatával hozták össze. A 17. században elsősorban a főnemességgel, hiszen az képviselte a rendi törekvéseket, a 18. században azonban, mivel a főnemesség udvari arisztokráciává alakult, a későfeudális viszonyok fenntartásának érdeke a jezsuitákat a köznemességgel hozta volna közös platformra. A nemes az udvari arisztokratákkal, a jezsuita a világi főpapokkal, vagyis a kettő együtt a bécsi abszolutizmus híveivel került volna szembe. Kosáry ezt vitatja, s azt mondja, hogy a század első felében a magyar egyházi és világi főnemesség tekintélyes része a hazai rendiségnek Habsburg-párti változatát képviselte a rendi dualizmuson belül. „A jezsuiták pedig" - írja - „ha ennyire a magyar rendiség volt a szívügyük, miért ragaszkodtak a Habsburg-monarchia egészét átfogó, közös rendtartományhoz, a bécsi központhoz ahelyett, hogy más szerzetesrendekhez hasonlóan rendtartományt szervezzenek? Vissza