Az árnyékember

Fülszöveg

A második kötet a gyerekkor élményeivel, emlékeivel - és zuhatagszerűen. Úristen, méghogy zuhatagszerűen... Hiszen már az első kötet is (Őszi kabátlobogás) egy teljesen kész, tudatos költőt mutatott.
Hagyjuk a magyarázkodást. Az ilyesmi teljesen felesleges. Minden írás egy személyiség csodája.
A gyerekkor álomvilága után az úgynevezett valóság széthullott repeszdarabjai. Egy szerda délután nyomasztóbb lehet a lidércnyomásnál. Vagy éppen meghatóan kedvesebb a maga koszladtságában. Álom? Valóság? Oly mindegy.
A szoba délután.
Két pálma fejben sakkozik. Az egyik pálma a bőrfotel vállára teszi a kezét.
A lány átsétál a másik szobába.
Csöndes havazás fogadja.
Körülnéz, mintha keresne valamit.
Talán a naptárt. Rövid, gunyoros nevetés. Itt nincs naptár. Kivágták.
A szobának időjárása van.
Ajtócsapódás egy távoli szobából.
- Eladtuk a Stófiánt! - Pillanatnyi csönd. - Stófián már az Újpesté.
A lány elkínzottan belekiáltott a levegőbe.
- Nem érdekel a maga Stófiánja!
A nyurga, kopaszos férfi, mintha valahonnan a semmiből nőtt volna ki.
És valami olyan mélységes rosszallással.
- Tudom én, hogy ki érdekel. Nagyon is jól tudom. (Csönd.) Az a Kafka!
Egy magárahagyott kutya sírása.
Egy magárahagyott gyereké.
Az égő litfben szállt fölfelé a lány.
Mellette a postás kettesével vette a lépcsőt. Üvöltött.
- Szálljon ki! Levele van! Azt akarja, hogy én olvassam fel?!
Nem érti, hogy levél jött Brumiller Árpádtól?
Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti szakközépiskola szobrász szakán, majd 1993-ban szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán.
Francia nyelvből fordít.
Verseskötetei:
Őszi kabátlobogás, 1989.
A beszélgetés fonala, 1995. Vissza