Liturgia

Fülszöveg

A levegő sűrű közegében, amikor az eget nemcsak madarak éneke rezgeti, hanem vijjogó szirénák hangja is, hallatszik-e még a sírás? A költőnek, aki egyre inkább a rekviem gyászzenéjében nyer menedéket és a Stabat Mater fájdalmában talál - saját sorsának drámai mélységeit visszahallva - tisztaságot-megigazulást, egyáltalán joga van-e sírni? A vers mint fájdalomtükör közvetítheti-e a már-már végleges állapotot?
Tóth Judit, a Párizsban élő költő, küzdve a hontalanság érzésével és a gyakorta rátörő magánnyal, megpróbál minderre választ adni. A végítélet idejébe alámerülő madár sorsa éppúgy megérinti, mint a történelem keresztjére szögezett Emberé. Megrendültsége a kétezer év előtti bibliai történést idézi, de szinte minden szavában ott a harmadnak reménye.
Versei tömör, tiszta oszlopok, átvilágítók és átvilágíthatóak. Abból a katedrálisból valók, amelyben a liturgia szerinti örök mise zajlik. A tétován nyíló emberi ének egyúttal a költő megigazulására is példa. Boldog az, aki - akár csak olvasóként is - útjain végig tudja követni.


Tóth Judit 1936. május 10-én született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-francia szakán végzett 1959-ben. Költő, író, műfordító, 1966-tól Párizsban él 1972-ben József Attila-, 1992-ben Kortárs-, 1994- ben Graves-díjat kapott.
Művei: Tűzfalak (versek, 1963); Két város (versek, 1972); A tér visszahívása (versek, 1975); Kifutópálya (regény, 1980); Füstáldozat (versek, 1984); Személyazonosság (összegyűjtött versek, 1986); A repülő kastély (bábjáték, 1989); 21 vers (1995). Vissza