Tamás könyve

Előszó

Amikor a hetvenes évek végén elkezdtem foglalkozni a magyar festészettel, azt gondoltam, hogy szinte már mindent tudunk az értékrend összeállt, a legfontosabb művek előkerültek, múzeumokat, jelentős magángyűjteményeket gazdagítanak. Hamar ráébredtem, hogy ez nem így van. Nem ismertük sőt ma sem ismerjük megfelelő mélységben ezt a területet, a mai napig óriási meglepetések érnek bennünket. Elveszett elkallódott főművek bukkannak fel az ismeretlenből. De nem csupán a képek 20. századi mostoha sorsa, elpusztulásuk vagy kallódásuk felel a hiányosságokért. Nem tudtuk jól elmesélni a magyar festészetet, nem tudtuk érthetővé, átélhetővé tenni ezt a történetet, nem találtuk meg a hangsúlyokat nem húztuk meg a megfelelő kontúrokat. Nem a miénk még teljesen, s így nincs esélyünk arra, hogy jól meséljük el a külföldnek Ez a hiányosságunk nem csupán a művészet területén létezik de egész történelmünkre is jellemző. Meg kell keresnünk az elmesélés új útjait, s ehhez szükségünk van az erős, érzelmeket kiváltó történetekre, olyan sorsokra, olyan tárgyakra, melyek szimbólumként sűrítik magukba egy-egy fontos korszak eseményeit örömeit vagy tragédiáit, a 20. század nagy magyar drámáit.
Mindig kerestem ezeket a tárgyakat.
Örültem, mikor három évvel ezelőtt kezembe került az 1956-os napló, amelynek hasonmása azóta már több kiadást is megélt. S ezért örültem akkor is, mikor a Milánóban élő Tóth Ildikó megkeresett Tamás történetével, a fotókkal, képeslapokkal, a megrázó tartalmú levelekkel. Mindkét esetben az fogott meg igazán, hogy az események nem másodkézből, egy beavatatlan személy tárgyilagos szűrűjén keresztül jutnak el hozzám, hanem részese lehetek a történet alakulásának, hogy körbe vesz egy gazdag, szavakból, képekből, érzésekből összeálló közeg, amely magával sodor.
A munkám miatt rengeteg hagyaték ment már át a kezemen: köztük családi papírok fényképek, hivatalos dokumentumok melyek bepillantást engedtek abba, miként szólt bele Magyarország történelme a személyes történetekbe. De talán mindenki átélte már ezt az élményt az elsárgult lapok csendes, tétova lapozgatását az alig olvasható sorok betűzését, a lassan összeálló történetek megfejtésének izgalmát. A várakozást hogy mit hoz a következő levél, hogy merre kanyarodik az események láncolata. És azt az élményt, amikor a nagy halom irat között rátalálunk a legfontosabb dobozra, ahol azok a dolgok lapulnak, melyek a legtöbb érzelmet rejtik. Mert mindig, mindenhol megbújik egy ilyen doboz. Amelyből a személyes életek drámája felvillan, s melyek éppen azért, mert a legmélyebb, legemberibb régiókba vezetnek, a legáltalánosabb érvényű tanulságokat hordozzák. Mikor először kezembe vehettem a leveleket és fényképeket, azt éreztem, hogy egy ilyen titkos doboz nyílt fel. És persze rögtön megérintettek a legfontosabb motívumok. Egy név: Tamás. A fiú, az apa, a köztük lévő kapcsolat, az elszakadás, az elvesztés. Nem voltam egyedül, mikor először átlapoztuk a leveleket. Amit láttunk olvastunk és megértettünk mindenkire egyformán hatott. S azzal, hogy érzelmileg átéltük ezt a drámát, beemeltük a szereplőket saját univerzumunkba. Azt hiszem, erre lenne szükség: érzelmileg újra átélni Magyarország nagy, 20. századi drámáit és így feloldani az ezekből táplálkozó, ma is meglévő problémákat.
E könyv egyik főszereplője Anna Maria Hábermann, Tamás féltestvére, ő kommentálja a kötet lapjain közölt dokumentumokat, ő adja kezünkbe családja elveszettnek hitt múltját. Az ő sorsában is az általános vonásokat látom a legfontosabbaknak. Évtizedekig semmit sem tudott családja magyar évtizedeiről. Csupán a véletlen révén derült rá fény. Anna Maria sorsa jól modellezi Magyarország helyzetét: volt egy rejtegetett múlt, amit ki sem mondtak előtte, mégis jelentős részben ez mozgatta az életét édesapja elfojtott tragédiáján keresztül. Most, mikor egyszerre felszínre került a titok frissen megtalált múltját próbálja átélni és megbékélni vele. Ezt tesszük mi is saját 20. századi, sokáig titkolt, elfeledett drámáinkkal. Vissza