Előszó
Lectori salutem! Szívem szerint így köszöntöm hűséges olvasóinkat abból az ünnepi alkalomból, hogy a Lyukasóra szerkesztőbizottsága folyóiratunk fennállása óta most először jelentetett meg és adhatott olvasói kezébe összegező évkönyvet. Az irodalmi életünk történésein kívül a képzőművészet, a zenei élet, a színház- és fotóművészet, valamint a filmélet eseményeit is számon tartó Lyukasóra Évkönyvet remélem, hogy sokan érzik majd a 2013-as esztendő változatosan gazdag, kulturális kalendáriumának. Mert hiszen mi annak szántuk.
Az írásom címében olvasható gondolatot valójában csak idéztem. Bencsik András fogalmazta meg óhajként művészeti életünk megosztottsága felett keseregve még 2013 januárjában, egy televíziós, kulturális vitaműsorban. (Nota bene, az eltérő véleményeket megfogalmazó diskurzust, amelyben Rónai Egon vendégei Bencsik András újságíró, Kerényi Imre rendező, Kulka János színművész és Vári György újságíró-kritikus voltak, a Lyukasóra tavalyi, első számában olvasóink elfogulatlan tájékoztatására adtuk közre.)
És a helyzet e téren édeskeveset változott. Holott!
Akár az ellenzékiség címkéje mögé bújtatott, mesterséges feszültségkeltést nézzük, akár az oly könnyen nemzetietlennek bélyegző, végletes vélekedést tekintjük, mindkettő felett - és ezt nyugodt lélekkel megállapíthatjuk - eljárt már az idő.
Szakonyi Károly mostani kötetünk színházi évértékelőjében, a tőle megszokott, finom eleganciával, ám egyértelműen úgy véli, hogy a nézőt, aki beül egy színház nézőterére, valójában csak az előadás minősége érdekli. Az, hogy jó, vagy rossz előadást látott.
Jómagam leírtam már, de most is felemlítem a Taps folyóirat lapalapítási tapasztalatai alapján azt, hogy ez a művészmagazin, a vitathatatlan szellemi teljesítmények jegyében (uram bocsá', az egymás iránti tisztelet és szeretet jegyében!) közös nevezőre tudta hozni a különböző világlátású alkotókat, s közös platformon tudta tartani az igencsak különféle pártpreferenciájú művészeket is. Csakhogy - és ezt megint saját tapasztalatból, s most már higgadtan mondhatom - ez a közös nevező akkortájt nagyon is érdekeket sértett, s így nemkívánatosnak bizonyult.
Seneca híres mondatával élve óhatatlanul adódik a kérdés: cui prodest? Vajon kinek az érdeke a gerjesztett indulatokkal fenntartott „szekértáborosdi"? És miért, mi célból? Hiszen nyilvánvaló, hogy akárhonnan, akárki szítja, ezzel éppenséggel nem segíti a honunkban zajló kulturális és szellemi építkezést, sőt, akadályozza azt. Holott ez mindannyiunk közös érdeke, nem alábecsülhető tehát ennek a felelőssége sem. Arról nem is szólva, hogy napjainkban már egyre inkább érezhető, sőt, egyre sürgetőbb a vágy a valós, művészi „teljesítmény alapú" egység iránt.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal