Előszó
(Az emigráció éveiben egyre jobban fogyó, szertehulló korosztályomnak)
Számtalanszor elmondott imával, múltat -felejtőn érzed: békülsz már lassan a mával. Ki tudja, meddig vársz még holnapot? Most idejöttél újra, mert gondolod, jó valakivel megosztani sorsod. Virrasztod az éjszakába vénülő estét s félve tudod, mint hivatlan vendég, settenkedik már körülted a nem várt öregség. S most ennyi után ugyan ki róhatná fel néked a hajnalváró éveket, évtizedekbe nőtt éjszakáidat, félig élt életed?
Ki róhatná fel neked, hogy hátad görbültéig, a közelítő öregségig vagy azon is túl: Te hittél végig, koporsófedélig... Nem ámítod többé magad. Érzed, hogy kiégett már a tettek nagy tüze, oda az élet perzselő nyara. Tarlódon a szél őszt muzsikál: reszket a tested, és társakat keresve, kezet fogva lelked melegíted már csak néha az ifjúság pislákoló gyertyalángjainál.
De ne bánd! Mert ne hidd, hogy száraz göröngyeid rád hulló dörejében semmivé válik majd múltad, melyben egykor érted volt még szép, szomorú az ősz, néked virított száz tavaszi virág, s melengető sugarát rád pazarolva téged ölelt át a nyári világ.
Ne bánd! Mert nézd, hiszen látod, az élet megy tovább.
Itt állanak szemben veled az éjben, az út elején a fényben. Múltad sötétjéből nézed őket, az előrenézve reménykedőket. Aggódsz. Fürkészve most sorsukat kutatnád, mert félsz, az ismeretlen út, amin elindulnak, nem tudod, hová vezet.
De az ifjúság örök, előrenéző, végtelen. Benne lüktet az élet ritmusa szüntelen. Az ismeretlen előtt is félelem nélkül állnak, vágyva tekintenek sorsuk elé, örökre holnapot várva járnak végzetük felé. Neved alá ők írják majd egykor: "Élt hatvan vagy hetvennyolc évet", elment, mert ez az élet, mely nélküled bennük él tovább. Egykor majd rigó fütyül, valahol tenger zúg, itt hagyott titkaidról nekik suttog a csendes éj. A fákon levél sem reszket. Emlékeznek majd néha rád, és viszik helyetted a keresztet.
Vissza