Nyugat 1923. december 1.

Előszó

Részlet:
ADYRÓL
(Felolvasás az Ady-űnnepen)

Egy fiatal nagytehetségű költővel beszéltem a napokban. Bánatosan mondta, hogy sohase látta Adyt.
Megdöbbentem. Egy író, aki már bent van a céhben, sose látta Ady Endrét, ahogy én nem láttam Petőfit.
Oly hosszú idő ez az öt év, ami eltelt Ady halála óta, s oly hosszú a húsz év, tizennyolc év, mikor Párisból Budapestre érkezett egy vers, hogy: Góg és Magóg fia vagyok én?... Hogy már új generatiók nőttek utánunk s mi, e kor népe, a zivataros ifjúságból egyenesen a megcsodált öregkorba léptünk?
Az irodalmi életnek egyik legérdekesebb problémája, hogyan terjed a gondolat, a költői hang, a költői hírnév.
Adynál sajátságosan szinte testi hatás formájában történt.
Aki nem ismerte őt, nem érti mit mondok: de aki sose látta, sose beszélt vele, nagyon sajnálhatja, mert egy példátlanul suggestiv egyéniség ismeretségétől van megfosztva.
Én legelőször Debrecenben találkoztam e hatásával, egy pillanatra láttam őt s mig élek, nem feledem el a teljesen jelentéktelen pillantást.
Egy őszi estén diákok a kollégium sarkán állottunk s egyik kollega hirtelen azt mondja:
- Ez Ady Endre.
Odanézek; csak egy félpercig, vagy addig se láttam, már befordult a kollégium sarkán. Nagy körgallér volt rajta s széles művészkalap, elegáns jelenség volt, csak kicsit zömök.. A szivembe vágott valami: költő... Sose hallottam addig a nevét, sem hírét, de a feléje forduló szemekből láng csapott ki s megpörzsölt: a jövő fia ment el itt... Vissza