A főiskolai hallgatók úszókészségének és pedagógiai képességének fejlődése a II. és a III. évfolyam alatt I.

Előszó

A jelen mű éppen abból a csodálkozással vegyes meglepődésből született - írja Jan Szczepanski "A felsőoktatás szociológiája" című könyvének előszavában -, hogy az egyetemek munkájában mennyi lényeges kérdést oldunk meg intuíciók, hagyomány és megszokás, nem pedig tudományosan igazolt ismeretek alapján, s hogy milyen kevés rendszeres tudományos vizsgálatot végzünk, ami pedig elengedhetetlen a gyakorlati problémák racionális megoldásához.
Nem kell a neveléstörténetben különösen járatosnak lenni ahhoz, hogy a felsőoktatás pedagógiai gondjait jól ismerő lengyel szerző sorai fel ne idéznék bennünk a múlt század végi, e század eleji pedagógiai mozgalmak képviselőinek véleményét és bírálatát a korabeli pedagógiai gyakorlatról, miszerint az a pedagógiai folyamatok törvényszerűségeinek alapos ismerete nélkül, bizonytalan, felületes megfigyelésekre építve, az évszázados gyakorlatot követve igyekszik megfelelni tisztének. A neveléstudomány az elmúlt évtizedek alatt a pedagógiai spekulációt túlhaladni igyekvő, kísérletező reformpedagógusok, s az őket követő nemzedékek pedagógiai gondolkodóinak tiszteletreméltó munkája nyomán igen nagy fejlődésnek indult. Míg azonban az alsó és középfokú intézetekben folyó oktató-nevelő munka egyre inkább támaszkodhatott és támaszkodott az "izmosodó" neveléstudományra, a felsőfokú képzés alig-alig igyekezett hasznot húzni a pedagógia megújhodásából. Azt is mondhatnánk némi malíciával, hogy a szellemi autonómiájukat féltve őrző, arisztokratikusan elzárkózó, tradícióiknak hódoló egyetemek nem engedték betörni falaik közé a pedagógia, "kalmárszellemét". A belülről jövő pedagógiai megújulást pedig nem sürgették a körülmények. Természetesen egyoldalú ítélet lenne a felsőfokú pedagógia viszonylagos kidolgozatlanságáért csak az egyetemi arisztokratizmust - még ha elsősorban azt hibáztatjuk is - felelőssé tenni. Vissza