Történettudomány

Előszó

Részlet a könyvből:

SALLAI JÓZSEF: HÁRSFALVI PÉTER EMLÉKEZETE

Január hónapunk a kezdet és a vég kétarcú istenének, Janusnak a nevét őrzi. Az évkezdettől mi mégis inkább csak az új remények megvalósulását, örömeink kiteljesedését várjuk. Bár tudatában vagyunk az idő múlásának, mégis bizakodunk benne, hogy az kérlelhetetlen egyirányúságával is kitartó szövetségesünk marad. Pedig a sors - tudjuk - nem egyformán szegődik az emberek mellé. Van, akit matuzsálemi korig szolgál, s van, akinek életét nem óvja a korai veszedelemtől, megakasztja már indulásában, vagy hagyja megtörni kutató akaratában. Hársfalvi Péterrel, akinek e sorokkal emlékét idézzük és annak ápolására vállalkozunk, nagyfokú méltánytalanságot követett el. Aki hivatásként az évezredes múlttal, a századok örökségével foglalkozott, kis és nagy egységekben egyaránt számon tartotta az emberi társadalom felett elmúlt időt, saját éveit - átlagos emberi lépték szerint is - csak rövid ideig számolhatta. Ereje teljében volt, úgy érezte, még nem kell kímélnie magát. A tőle megszokott dinamizmussal szervezte hazánk felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére azt a novemberi emlékülést, amelyen maga is hatásos előadást tartott. Fáradságot nem kímélve, körültekintő gondossággal tevékenykedett, hogy a 60 éve született Váci Mihályról megfelelő színvonalon és szeretettel emlékezzen meg szülővárosa. Éppen ezért már november 30-i rosszulléte, majd kórházba kerülése is váratlanul érte környezetét. Ő maga is csak ott tudta meg, hogy valamikor már átvészelt egy szívinfarktust, most pedig - ismert magas vérnyomása mellett - enyhe cukorbetegsége kíván orvoslást. A karácsonyt azonban már családi körben tölthette. A betegséget a biztató kórházi zárójelentés ellenére is figyelmeztető intésnek tekintette, fegyelmezetten megtartotta az orvosi utasításokat, pihengetett, óvatosan dolgozott. Január 6-án otthonában a karácsonyi ajándékkönyveit nézegette és a Szabolcs-szatmári Szemle újabb számához készített feljegyzéseket. A téli nap alig hagyta el a delelőt, amikor az alattomosan támadó vérrög megállította élete óráját, s kezdetét vette számára az időtlen idő. Kézfogása a halállal visszavonhatatlan volt. Még perlekedni sem maradt ideje a könyörtelen végzettel. Nem búcsúzhatott el senkitől. Szó nélkül halt meg, egy pillanat alatt, mint amikor a láng kialszik. Vissza