Történelmi olvasókönyv II.

Előszó

Kötetünk összeállításában az a cél vezetett bennünket, hogy az adott terjedelmi korlátok között az óriási történeti forrásanyagból a legjellemzőbbet nyújtsuk. A jelenleginél sokkal nagyobb terjedelem sem engedné azonban meg, hogy a középkor történetének akárcsak legfontosabb fejlődési vonalait és eseményeit is megfelelően illusztráljuk egykorú szövegekkel, egyrészt azért nem, mert a ránk maradt forrásanyag éppen a számunkra legérdekesebb tudnivalóról, a dolgozó nép mindennapi életéről igen kevés, többnyire közvetett és csak tudományos feldolgozás útján megszólaltatható adatot tartalmaz, másrészt azért sem, mert a kortársak egészen más dolgokat tartottak lényegesnek, mint mi, és sokszor csak néhány odavetett szóval emlékeznek meg a történelem nagy fordulópontjait jelentő tényekről. Azt, hogy egy középkori feljegyzés, legyen az oklevél vagy krónika, mit és miért mond, s mit és miért hallgat el, csak úgy tudhatjuk meg, ha megismertük a középkori írásbeliség sajátos fejlődését.
Az európai középkorban jóval kevésbé éltek az írással, mint az ókorban vagy - s még inkább - az újkorban. A nyugat-római birodalom romjain kialakuló feudális államokban az önellátó természeti gazdálkodás az emberi együttélést viszonylag szűk helyi keretek közé szorította, melyeken belül úgyszólván minden ügyet személyes érintkezés által lehetett elintézni. A VI-X. században úgyszólván csak a papok és a szerzetesek tudtak írni-olvasni. Az egyház liturgikus és hittérítő tevékenysége ugyanis klasszikus latin nyelven írt szövegeken alapult, melyeknek megtanulása és átörökítése csak írás-olvasás útján történhetett. Ugyancsak írásbeli érintkezést tett szükségessé az egyház nemzetközi szervezete, s éppen az írás-olvasás tudománya biztosította eleinte az egyház szervezeti fölényét a feudális állammal szemben. Vissza