Történelmi melléknevek

Előszó

A történelmet emberek csinálják - ezt a tételt mindenki elfogadja. De hogyan s miképp? - erre nézve már eltérnek a vélemények. A legkorábbi időkben, a réges-régi ókorban az istenek játékszerének tartották az embereket. Ami az ő akaratukból történik, az kifürkészhetetlen, mert szeszélyeik, jó- vagy rosszkedvük kiszámíthatatlan módon befolyásolja az eseményeket. Arról nem is szólva, hogy az egyik istenség az egyik embert pártfogolhatja, a másik egy másikat támogathat - például a harcban vagy a versenyen így azután nincs, nem is lehet értelemmel felfogható emberi történelem. Le lehet írni az egyes eseményeket, lehet emlékezni nemcsak szóban, hanem írásban is - de amit fel lehet tárni az emlékekből, a múltból: egyszeri véletlenek és ismétlődő esetek kusza tömkelege. Az ókor nagy görög történetírói már olyan hagyományt teremtettek, amely a mai napig él és hat. Szerintük a „nagy" emberek formálják a történelmet. Naggyá tehet valakit a funkciója (történetesen ő a király), a véletlen - vagy éppen a tehetsége és a kitartása, ezek révén megszerzett pozíciója, amelynek folytán azután beleszólhat a történelem menetébe. A történeteket elbeszélők érdeklődése a kiemelkedő egyének, a történeti hősök felé irányult; jellemük, egyéni sorsuk fontossá és példaértékűvé vált. Az életrajz vezető történetírói műfajjá emelkedett. És így maradt ez hosszú évszázadokon keresztül, annál is inkább, mert a történetírók nem „független értelmiségiek" voltak, hanem többnyire a fejedelmi udvarok vagy az egyház szolgálatában álltak. Dicsőítették az uralkodót és persze összes elődeit; szépnek, jóságosnak, bölcsnek mutatták, nagy hadvezérként ábrázolták, s ha volt ellenfél, ellenkirály, akkor az csúf volt és gonosz, tehetségtelen és népének ellensége. A kora középkori meseszerű, jóra és rosszra egyszerűsítő ábrázolások sokat finomodtak az évszázadok során. A történetírók egyre inkább távolságtartó tárgyilagosságra törekedtek; mérlegeltek, magyaráztak, töprengtek. Az életrajz azonban vezető műfajuk maradt, a történelmet a királyok uralkodása bontotta szakaszokra, a dinasztiák pedig korszakolták: Magyarországon ismeretesen az Árpád-kort (1000-1301) a „vegyesházi királyok", vagyis a különböző dinasztiákból származó uralkodók kora (1301-1526) követte, azután a Habsburg-korszak (1526-1918) jött. Az újkor kezdetén, a XVI-XVII. századtól már nem csupán az uralkodók és hadvezérek életrajza volt érdekes, de a történelem igazi formálóinak továbbra is a nagy egyéniségeket tartották. Vissza