Történelmi arcképek II.

Előszó

A XIX. század magyar történelmének tanulmányozása során számos olyan teljesen vagy részben elfelejtett életművel találkoztam, amelyek azon túl, hogy saját korukat befolyásolták, a polgári Magyarország negyvenes években bekövetkező felszámolásáig az értelmiség számára eleven szellemi hagyományt is jelentettek. A kötetben összegyűjtött életrajzi vázlatok hősei között vannak olyanok, akikről utcákat, tereket. intézményeket neveztek el. de egy sincs köztük, akiknek a teljes életművét szakemberek az utóbbi évtizedekben elfogulatlanul vizsgálták volna. Még az úgy nevezett progresszív-haladó örökségbe sorolható alkotók megítélése is súlyosan torzult attól, hogy egészükben ők sem voltak alkalmasak egy ideológiától átitatott kultúrpolitika és történetfelfogás igazolására. Jobbnak látszott „hőseinkről" megfeledkezni vagy egy-egy nagy formátumú személyiség tevékenységét egyetlen tettére redukálni (lásd: Baross Gábor, a vasminiszter!).
A magyar történelem itt tárgyalt szereplői lényegében a XIX. századot képviselik. Közülük egyedül Fáy András született a XVIII. században, míg többségük élete befejeződött a „hosszú" XIX. századhoz számolt I. világháború kezdetéig, végéig. Néhányan még a két világháború között is aktívak ugyan, de rendszerint az új korszak szellemével és gyakorlatával nem tudnak azonosulni: ellenzékbe kerülnek vagy csak a politikán kívüli közéletben tevékenykednek, pedig a XIX. század magyar szellemisége szerves szintézise volt a magyar múltnak és a korabeli európaiságnak.
Az I. világháború utáni szétesésben, az ideológiai szempontból és gazdaságilag is kiélezett helyzetben háttérbe szorult a konszenzusra és kompromisszumra törekvő politikai gondolkodás, és előtérbe kerültek az erőszakos módszerek. A magyar polgár a magánéletben még megőrizhette autonómiáját, a politikában és a közéletben azonban csak korlátozott mozgástér kínálkozott. Nemcsak a saját politikai álláspont lett szűkebb, hanem az ellenfeleké és az ellenségeké is. Vissza