Törött tükör (dedikált példány)

Előszó

Gyermekkorom legszebb tele
Első rész
Amikor harminc év múltán befordultam abba a völgybe, amelyben gyerekkoromat töltöttem, azonnal tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni emlékeimmel. Csak ennyi lenne, hasított belém, és sírni szerettem volna. Biztatásként az eső is eleredt, s én úgy menekültem, mint akit űznek, az arcomon összefolyt az esővíz és a könny, egyszer sósat, egyszer édeset éreztem, ez legalább ismerős volt, szaladtam már így zuhogó esőben elszoruló szívvel anyámhoz, akkor jogos félelem űzött, a fenyegetettség érzése. Egész éjjel nyitott szemmel feküdtem, szidtam magam, amiért fejembe vettem, nem utazom el innen anélkül, hogy nem látom a helyet, ahol születtem. A valóság és az emlékeim végtelenül messze voltak egymástól, s én nem a valóságot fogadtam el igaznak. Ez nem az a völgy volt és nem azok a dombok, nem az az út és nem az a ház. Azt éreztem, becsaptak, úgy lett minden más, hogy nem változott. Jó lett volna valakivel megosztani, kibeszélni, de nem lehetett, anya nem romantikus alkat, nem is értené, miről van szó, gondoltam, hát persze, hogy más, mondaná, annyi idő eltelt, mit akarsz, még csoda, hogy megvan.
Néhány napig igyekeztem nem gondolni rá, takarítottam, bevásároltam, elvégre ezért vagyunk itt, legalább, ami anyámnak nehezen megy, abban kell segíteni. Hogy megnyugodtam, az azért túlzás, inkább elhárítottam magamtól, rettentően igyekeztem, hogy ne jusson eszembe. Aztán az utolsó napon mégis elindultam a völgy felé, vagy azért, mert reggelre leesett a hó, vagy mert este beszélgetés közben anya megkérdezte, emlékszel még szegény Szentirmay nénire, s én döbbenten néztem rá, hogy kérdezhet ilyet. Mindenkinél jobban rá emlékezem, meghalt, mondtam és anya bólintott, tudod, hogy hébe-hóba jött tőle levél, ezért feltűnt, hogy már jó ideje nem jelentkezett. Vissza