Előszó
Bolondság, hát persze, hogy bolondság, de mikor olyan jól esik!
Ha az egész világnak is érthetetlen, akkor is jobb szeretem a magányt, mint az emberi sokadalmat. Soha nem éreztem azt a...
Tovább
Előszó
Bolondság, hát persze, hogy bolondság, de mikor olyan jól esik!
Ha az egész világnak is érthetetlen, akkor is jobb szeretem a magányt, mint az emberi sokadalmat. Soha nem éreztem azt a „szenvedést," hogy nem vehettem valamiben részt s a társadalom jelesei, vagy elégségesei nem tisztelnek meg a balkezük nyujtásával.
- De egyedül! Az Istenért, mennyit unatkozhatsz.
- Egy pillanatig sem, talán csak ha emberek között vagyok. Aztán igy legalább önmagától butul el az ember, nem idegenek közreműködésével s ez is valami. Hogy ugy mondjam: spekuláció in sich.
A végtelenségig el tudom nyáron nézni, hogy az ablakom redőnyein át besüt a napsugár, hosszú sáv keresztezi nyomán a szobát, titokzatos irást látok benne, amit aranyporral hintett be titokzatos küldője. Találgatom, ki az és mit akar mondani? Ugyan már, hogy volna ehhez alkalmas a világon bárki idegen? Úgyis lélegzet-elfojtó aggodalmaim támadnak télen, hogy elmulasztottam valamit a nyárból, nem láttam keresztekben a búzát, nem kutattam a megszedett meggyfán ottfelejtett bordószínű bogyó után, nem követtem kíváncsian a szarkát, hogy hol telepszik le, nem láttam a vonat ablakából ijedten menekülő nyulfiókát, amint kiszalad a lucernásból s a kukoricásba siet, mert oda aligha követheti a gőzbika.
Vissza