Törökországi emlékeim

Előszó

Ez a kis könyv, ami csupán egy régi emlékgyűjtemény, nem jött volna létre fiaim ösztönzése és hathatós segítségnyújtása nélkül.
Kezdődött azzal, hogy hazatérésem után fiaim próbáltak meggyőzni arról, hogy emlékeimet írjam le, addig, amíg viszonylag „frissek". „Anyu, Te olyan érdekes leveleket írtál, szinte odaképzeltük magunkat a történetek közepébe, miért nem írod le, hogy majd a mi gyerekeinknek is módjukban legyen ezeket elolvasni" - mondták.
Ezt egészen addig hallgattam, amíg egy napon meg nem történt az első lépés. Régi, kis Erika táskaírógépemet elővettem és órákon át írtam. Egymás után jöttek elő emlékezetemben az ottani életem történetei, az események, a gondolatok, az emlékek. Így akkor, 1985-ben, mintegy 6 hét alatt, elkészült a kis „emlékkönyv", az emlékeim gyűjteménye.
Sajnálom, hogy az azóta eltelt évtizedek alatt elkallódtak érdekes és pótolhatatlan fényképek, jegyzetek. Elhalványultak a kinti idegenvezetők értékes magyarázatai. Az elmondott szövegeikből is a több mint harminc év alatt sokat felejtettem. Örülök, hogy ennyi megmaradt! Most, a sokadik átíráskor, minden szöveget, mint eseményt újból átéltem.
Szándékosan kerültem mindenféle okoskodást. Nem törekedtem sem történelmi, sem szakértőieskedő hozzászólásra. Ezeket már vagy megírták mások, vagy majd megírják ezután a jobban hozzáértők. Én csak azt akartam és tudtam nyújtani, ami vagyok - „icindem geliyor", vagyis bensőmből fakad - , mindezt az én egyéni, megélt és átélt életemből, abból az öt évből és évről.
Már annak is örülök, hogy amikor fiaim erre elkezdtek rábeszélni, még lényegesebben nagyobb volt az emlékezeti tárházam, a szókincsek, a nevek, az adatok.
Most, amikor már nem "kéz", hanem „írógép" iratból írom át, a ma trendi számítógépbe, még szavakon sem változtattam, minden úgy maradt, ahogy anno eredetileg leírtam. (Kb. egy éve tanultam meg úgy-ahogy egyáltalán emailezni, így itt mindjárt a mélyvízbe pottyantam, az én mostani életkoromban, ilyen nagy szövegíró munkába.)
Kérem, mindenki nézze el nekem az írói rutin, a stílus hiányát. Ez nem írói műnek, nem is szakdolgozatnak készült. Megjegyzem, amikor - régen - a legépelt oldalaimat bemutattam egy-egy nagy kiadónak, mindenhonnan azzal kaptam vissza, hogy jó és érdekes, de szerezzek hozzá Nevet, vagyis egy húzónevet, mert anélkül nem kelti fel az érdeklődést, és nem lesz rá semmi kereslet. Azóta sem lettem celeb, sőt a környezetemben sem lett az senki. Így ma is a sajátommal érem be, babérokra sem pályázom. De! Vállalom. Akit érdekel, hogy öt éven át hogyan élt akkor egy középkorú, kint dolgozó teljesen egyedülálló nő, az elolvassa, akit az akkori idő és akkori emlékek nem érdekelnek, ne is kezdjen hozzá. Vissza