Előszó
Olvasóközönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, amidőn jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből „Erdély aranykoráét vettem. E két regény között nem kívánok művészi összefüggést kerestetni, - ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztülfolynak, s miknek jellemzése volt fő törekvésem.
Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcsességben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.
Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely saját kormányzattal, törvénnyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bír, hol az ausztriai, francia, lengyel és török birodalmak követei állandóul tartózkodnak.
Künn, a Királyhágón és a székelyhídi váron túl, már felfordult világ van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.
Titkos és nyílt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik: félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer ki van ütve a kézből.
E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul minden alak. kicsiny és nagy. fényes és sötét.
A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harcos idők vezérének...
A délceg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a sors útját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza: kedvence a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak...
Vissza