Előszó
Részlet a kötetből:
Zilahy Lajos: Szülőföldem
Ütött az óra, a szívszakadva várt pillanat, de nincs emberi szó, amely köszönteni tudná Észak-Erdély visszatérését és nekem sincs méltó szavam,...
Tovább
Előszó
Részlet a kötetből:
Zilahy Lajos: Szülőföldem
Ütött az óra, a szívszakadva várt pillanat, de nincs emberi szó, amely köszönteni tudná Észak-Erdély visszatérését és nekem sincs méltó szavam, hogy köszöntsem szülőföldemet, köszöntsem szép határát, amelynek minden bokrát ismerte gyermekkorom. A napmelegtől égő kopár sziket, a tikkadt szöcskenyájakat, estetájt a feketén bólongató eperfák lombját, a földekről hazaballagó embereket, kapával, kaszával a vállukon, akik nemcsak az én képzeletemben, de néha a valóságban is Arany János arcát viselték, az egy vér, egy fajta csodálatos hasonlóságával. Milyen szavakkal köszöntselek, Szalonta? Hogyan mondjam el, mit adtál nekem útra valónak az életben, hogyan mondjam el, mit jelent nekem és mindenkinek ezen a világon a szülőföld, az anyanyelv, az emberi élet legelső, legmélyebb és legtisztább emlékei, e rejtelmes erők irányításai minden cselekedetünkben, bárhová és bármily messzire vet is bennünket a sors. Te adtad nekem Szalonta az életet, s ebben az életben egy másik, lelki életet: a magyarságomat. Te adtad nekem a tudatot, közelről és arcomba lehelve az igézetet, már gyermekkorom első, eszmélő pillanataiban és később is, mikor már át tudtam tekinteni a magyar élet őserdejének körvonalait, a tudatot, a hitvallásszerű érzést, hogy a magyarság legnagyobb tartóoszlopa a nép, a nép roppant szellemi ereje. Szavak, amelyek most túlságosan időszerűen hangzanak, de én ezt az érzést Szalontáról hoztam, ahol nekünk Arany Jánost nem az iskoláskönyv tanította, hanem a szülőföld titkos és kifejezhetetlen hangjai, amelyek mélyre süllyednek a szívben és örökre megmaradnak.
Vissza