Különös éjszaka

Előszó

Valahogy, tudja Isten . . . úgy jött az alkonyat ezen a napon, mintha valami külön célja volna ezzel a házzal, itt a dombon, a Jánoshegy alatt. Mintha már a napkeltében benne lett volna ez az alkonyat. . . kora reggel óta dolgozott, hogy estére körülfogja a házat s szürke köddel és szitáló, hűvös esővel zárja el a külvilágtól. Délutánig ráfeküdt egészen a kertre. Elborította a téli alváshoz készülődő fákat, bokrokat, a csúcsostetejű, zöld kis kutyaházat, a falusias lugast, mindent s jött-jött, hömpölygött előre roppant tömegével. A falakra vetette magát, beszivárgott az ablakkeretek láthatatlan közein s az ajtók kulcslyukán. Most kezdte elönteni a hátsó kertre néző nagy szobát. Birtokába vette a hatalmas ablakot, melyen annyi és annyi nyáron át oly forrón ömlött be a nap; körülfogta a fikuszt - az didergősen védekezett egy kicsit: jaj ne még, ne még a telet! - aztán megadta magát, szegény.
Az alkonyat most már lassan nyomakodott előre, kiélvezve diadalának minden csöppjét. Végigosont a mennyezetig könyvekkel rakott polcokon - kedvtelve birkózott meg egy-egy aranyozott betűvel, amely ellenállani próbált, hősiesen, a túlerőnek - egy pillanat alatt legyűrte a hátsó ablak előtt álló, vizes rongyokba csavart, készülő szobrot, hatalmába kerítette az íróasztalt, állólámpájával, a névjegytartó ezüst kosárral, tintatartóval, mindenestől. Fátylat vont a töméntelen rajzocska, kép, koszorú, szalag elé... beült a székekbe s elterpeszkedett kényelmesen. Vissza