Az idegen város I-II.

Előszó

Részlet:

Most, hogy egyedül maradt Joó Áron a gyéresi állomáson, kicsit elnehezedett a melle és szerette volna, ha tavasz van. Igen, néha voltak ilyen bolondos vágyai és most ezen a szürke délutánon, amint ott állott az alkonyatban s a hegyeket nézte, ahogy elnyúlnak a kékes árnyékban, most azt szerette volna, hogy tavasz legyen. Vagy legalább nyár. Alkudott magában, nyügösködve s a sínek közé ténfergett, ki a váltók felé és vissza - cseresnyét, ha árulnának, az jó volna. De ősz volt. Annak is az utólja és inkább már télbeforduló. Hóra állott. Megfordult még egyszer s elnézett a hegyek felé, - jó kis hegyek, derék hegyek, szerette őket - középütt, mint egy valóságos, irdatlan nagy kapu világított a hasadék. Innen látni legjobban az állomásról. Nézte.
Hetek óta szakadatlanul búcsúzott Joó Áron és most olyan nagy hirtelen esett rá az egyedüllét, hogy a szívét hasogatta. Nem volt szentimentális lélek egyébként s ezt vallotta is büszkén, olykor hangosan. Nem csoda, édes Istenem, olyan kellemes érzés húsz-huszonkét éves fővel cinikus fölénnyel, belenézni a dolgokba: világ, élet, phhh... az is valami. Én, meg én vagyok! Hanem ehhez közönség kell. De így egyedül, a gyéresi állomáson, szemben a tordai hegyekkel, - szél indult az Aranyos mezején, végig reszketett... s elállott... a levegő vastagon feküdt a síkon, terhesen az eljövendő hó szagától s fent csendes méltósággal vajudtak a fellegek - itt szemben a hegyekkel elakadt a Joó Áron fölénye. Valahol a torkában akadt el, ott lüktetett valami s mereven belebámult a szürkületbe, hogy: hadd lám, milyen legény vagyok! Vissza