Tűnődő értelem

Előszó

A művészet válfajainak határai elmosódottak. A vers, bármilyen ritmikus, mégsem zene, és a szobor - még ha szavalót ábrázol is - nem szónoklat. Mindent arról nevezünk el, ami benne dominál. Az aforizma, ha humoros, ha költői, ha a gúny nyílát löveli, mégiscsak a gondolat műfaja. Gondolatokat tolmácsol, és ezáltal gondolkodásra kényszerít. Gondolkodni kötelesség, a gondolkodás kényszere csupán abban enged szabadságot, hogy afelől gondolkodhatunk, amiről épp akarunk.
A téma most azt sugallja, hogy afölött elmélkedjünk: a francia, latin, német, román és más népek gondolkodóival szemben miért tűnik úgy, magyar aforizmaíró alig akad, holott a magyarság sorsa mindig gondolkodásra serkentett, sőt - élve a szójáték lehetőségével - egyenesen gondot okozott. Nem igaz, hogy nem voltak gondolkodóink. Apácai Csere János, Csokonai, Berzsenyi Dániel, Pázmány Péter, Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Zsigmond király nevét is elég volna említeni, a névsor eléggé hosszú, amelyet itt célba vettem, de így hiányos, hisz minden művelt olvasóban felvetődik: Mikes, Kölcsey és századunkat is átpásztázva Ignótus Pál, Hatvani és Osvát Ernő hol marad? S hol maradnak még annyian, akiket nem tartunk számon aforizmaíróként, mert a nevük hitszónokként vagy száműzöttként, királyként vagy hősként, szerkesztőként vagy tudósként másik "listán" szerepel. Holott gondolkodók voltak talán inkább, mint egyebek Voltaire, La Rochefoucauld, Goethe szellemi utódai. A "száraz bölcselkedés" valahogy háttérbe szorul irodalmunkban, talán azért, mert amúgy is minden versünk, minden nagy, igaz költemény magyar nyelven túlnyomóan súlyos gondolatot hordoz tragikus vívódásokat és fájdalmat sorskérdéseket. Vissza