Öreg regruták/Mit érünk mi magyarok?

Előszó

Részlet:
"Tömörkény István
Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Színház színpadján. Kerestem, siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott íróval, aki épp abban a percenetben feledhetetlen gyönyörűséget okozott egyetlen kis színdarabjával, a Barlanglakókkal... Ott állott a magas, sovány, kicsit horgas fejű szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már más darabhoz díszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován, magafeledetten, ott állott és sírt... A szívembe markolt ez a pillanat, úgy megöleltem, bátyámat, jó embert, jó fiút: olyan boldog volt s a szeméből könnyek patakzottak; úgy meghatotta a barlanglakók sorsa, a fiú, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok úgy a szívébe mentek: most az egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leírt, ő, aki annyi, annyi élőszót hallott, amit leírjon...
Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ, amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megírni való drága magyar szót: így nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát, mint ez a szelídnézésű, rádermedő, gondolkodó pillantású ember, aki minden élőszóra rezonált s mind meg akart a és mind meg tudta írni.
Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyűjtő szenvedélyével, a művész újrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével.
Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette. Velük gondolkodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ mindennémüségét. Úgy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki életükbe, úgy ebúcsálódott, szinte maga is végiggyötrődött minden kis bajukon írásművészetének valóságában.
Irigylésreméltó a szenvedély: szép holmikat gyűjteni. Egy életen át elkíséri az embert és soha nem szünő kedves örömet szerez." Vissza