Tömörkény István irodalomtörténeti sorsa

Előszó

Tömörkény István írja egyik harmatos, egyszerű írásában, hogy röpül az idő, ha sok a dolog, és csak ácsorgó ember nézi lassunak folyását. Az iró halála óta eltelt huszonöt év alatt sok volt a dolgunk, nem voltunk ácsorgó emberek, így ez a negyedszázad gyorsan elröpült, gyorsabban, mint a magyar történelem egyéb, tengödő évtizedei. A sok magyar munkában arra is alit értünk rá, hogy Tömörkény egyéniségét, legbelsőbb lényegét kellőképpen felmérjük és értékeljük.
A huszonöt esztendő alatt a magyarság társadalmi, irodalmi és irodalomtörténeti munkája nem volt összeforrottan egységes, nem haladt mindig a magyar összesség érdekét jelentő helyes uton. Az ösvények többfelé szakadtak. Az ilyen helynek pedig, - hogy Tömörkénynek adjam át a szót, - "mindig van egy kis közepe, a hol a kocsi nem jár, s rajta apránkint pusztai virág terem. Kék buzavirágnak, sárga ökörfarkkórónak, szép halovány rózsaszín bogáncsnak a magvát oda hordja a szél". A többfeléágazó irodalmi és irodalomtörténeti utaknak megkimélt, de kissé elhanyagolt szigete volt Tömörkény sugárzó, majdnem teljesen elfogyott sorozata. Ezen az "utközépen" üdén nyiltak Tömörkény népi rajzainak kék, sárga, rózsaszín virágokat hajtó magyar "gyógynövényei", amelyek magukba zárják a magyar élet földbőlszitt, igazi orvosságát: "Ismerjed meg, szeressed meg minden életmegnyilvánulásában a valódi mélymagyarságot, a magyar földmivelő réteget, a célszerű, munkás szegény embereket, az eleveneszű, önnálósulni tudó és szerető, kétkezi munkásokat". Erre mondják, hogy Tömörkény csak ábrázolni akart, tendenciátlan volt.
Ezen a Tömörkény munkássága által megszentelt, feltőretlen, őstalaju szigeten ritkán járt irodalomtörténeti utazó. Ha járt is, legtöbbször tévedett és irodalomtörténeti, világnézeti, műfaji "növényhatározóját" gépiesen, lélek nélkül alkalmazta, előítéleteket ismételt, az összmagyarságot érdeklő, ősi magyar virágfajtákra azt mondta: Csak vidéki, táji, elfajzott ivárok, nem eléggé szövevényes a szerkezetük! Gyorsan elhagyta a szigetet és talán meg sem említette...
Ifj. Tóth László, amikor látta, hogy a magyar ösvények utkereszteződésénél ott áll az ilyen helynek "kis közepe": a nekünk drága Tömörkény-sziget, ugy gondolkozott, mint a gerendás szobák, Dobó Mihálya, és addig elmélkedett, amíg teljes lélekkel kiszállt erre a szigetre. Tanulmányozta, megismert annak növényzetét és így szólt:
- Szép kőkeresztett állítok Tömörkény emlékére, halála huszonötödik évfordulóján, ezen az elhanyagolt útközepén, hogy akik arra járnak, azontul levennék a kalapot előtt, ünnepnap meg virágokkal fölékesitenék...
A fiatal irodalomtörténész gondolatát komoly tett követte. Rátermetten, szorgalommal faragja az értékes és magyar jelentőségét megmutató emlékművet.
Az egységesebb életutakra térő magyar élet, az ihletett olvasó, a Tömörkény Irodalmi Kör és mint-magyar, aki belátja, hogy nemzeti kötelesség Tömörkény tiszaparti szobrának felállítása, ugyanugy szólal meg ennek a szellemi monumentumnak láttán, mint Tömörkény Dobóné Szabó Juliannája: - Ez szép köröszt lössz! /Némedy Gyula - a Tömörkény Irodalmi Kör főtitkára/ Vissza