Láthatatlan küzdelem

Előszó

A HADSEREGPARANCSNOK MÉRLEGELI A HELYZETET
Egész nap esett az eső, a tengerparti vidék megszokott, szemerkélő, unalmas esője. A gépkocsi szélvédő ablakát apró gyöngyszemekkel fedte be a zápor, annyira, hogy az ablaktörlő már nem tudta tisztán tartani az üveget, noha szüntelenül járt ide-oda. A hadseregparancsnok felhajtotta bőrkabátja gallérját és mélyen szemére húzta a tábornoki sapkát. Szunyókált és úgy látszott, mintha teljesen megfeledkezett volna Pogogyin tábornokról, akit meghívott a kocsijába. Pogogyin viszont tudta, hogy a küszöbön álló megbeszélés nagyon komoly lesz, tehát türelmesen várt és hallgatott.
A hadseregparancsnok éltes, testes, kissé pocakos ember volt, de korát meghazudtolóan mozgékony és fürge. Erőteljes teste az utóbbi időben meghajolt és a fáradtság félreismerhetetlen jelei mutatkoztak rajta. Pogogyin pontosan ismerte a hadseregparancsnok napi munkabeosztását, melyből kitűnt, hogy valóban nem sok ideje maradt a pihenésre. Most, ahogy ott ült mögötte, akarva, nem akarva arra gondolt, hogy a hosszú utazgatás napjai alatt, amikor az egyik hadosztálytól a másikhoz, a hadsereg egyik szárnyától a másikig robogott vele az autó, talán mégis marad egy kis ideje pihenésre. Különben az volt a benyomása, hogy a hadseregparancsnok közismert erős akarata végül mégis győzedelmeskedni fog teste fáradtságán. Ahogy így elgondolkozott, hirtelen meghallotta a hadseregparancsnok kicsit rekedtes hangját.
- Ugye, azt hitted, hogy elbóbiskoltam. Nem, kedves tábornokom, nem alszom, gondolkozom ! Mit szólsz a mai nap sikertelenségéhez ?
Újra csend következett, hosszú, nyomasztó csend.
Pogogyin jól ismerte a hadseregparancsnokot és nem sietett a válasszal. Igaz, a hallgatás nem egyezett a természetével, mégis megszokta már, hogy a hadseregparancsnokkal folytatott megbeszéléseknél higgadt nyugalmat és némi tartózkodást erőltessen magára. Vissza