Háború és béke I-III.

Előszó

Részlet a könyvből:

Mikor egy élet kialszik, a halál küszöbén még egyszer megelevenülnek a közemberek is, életök és jellemők föléled, legalább hozzátartozóik emlékezetében. Rendesen hamar elmossa ezt az idő; de a nagy emberek még élőbbekké lesznek, mikor kilépnek a milliárd élő közül, a kik csak eltakarták alakjukat. Életöket világosabban látni s jobban érezni érdemöket. Tolsztoj alakja sem halványult halála hírére, sőt elevenült. Elfogott bennünket a parasztok babonája: szinte láttuk, a mint benéz ablakunkon és ránk szegzi szemét. Mintha hirtelen átolvastuk volna összes műveit, oly élénken támadt föl hatásuk újra. Az ellentétes ítéletek közt, melyek róla elterjedtek, annyi világos, hogy ma nincsen a földön ily világra-szóló író, s talán hozzáfogható ember sincs, a kiben annyi szeretet s oly erős meggyőződés élne s ki oly lankadatlanul kutatná az élet czélját.
Az élet valóban csak elhomályosította Tolsztoj egyéniségét, a miben nagy része van annak, hogy Oroszországban élt. Alakjára az ellenmondások köde borult. Egy kitűnő író, a ki hátat fordít az irodalomnak, becsmérli a művészetet, s ha munkáit hallja említeni, indulatba jön; gazdag ember, a ki szegénységet hirdet s elitéi minden magán-vagyont; kezdik vallásos rajongónak tartani, s egyháza éppen akkor zárja ki; tanítása és tettei közt is könnyű ellenmondásokat találni. Vissza