Tolsztoj és Dosztojevszkij

Előszó

Az az orosz nemzedék, mely a XIX. század nyolcvanas és kilencvenes évei között ébredt öntudatos életére, az orosz kultura jövőjének kérdésében oly felelősséggel terhes, oly súlyos helyzetben van, melyhez fogható Nagy Péter ideje óta talán egyetlen nemzedéknek sem jutott osztályrészül.
Nagy Pétert mondom, mert az utóbbi két század során az orosz történeti fejlődés két nagy áramlata között bizonyos tekintetben éppen Nagy Péterhez való viszonyuk a vízválasztó, bár valójában ez a harc a két irány közt, melyeket sekélyesen és pontatlanul nyugatosságnak és szlavofilizmusnak neveztek el, sokkal mélyebb és sokkal régebbi időkbe visszanyulik, mint Nagy Péter kora. E két irány közül a közfelfogás szerint az egyik, a nyugatos, gyökerében megtagad az orosz kulturától minden sajátos eredetiséget és csak a nyugati művelődés folytatásának, vagy éppen puszta utánzásának látja, a másik pedig, a szlavofil, ép e sajátos, minden mástól elütő eredetiséget hangsúlyozza és szembe állítja egymással a nyugati és az orosz műveltséget. De e két irány ily merev ellentéte a valóságban sohasem volt meg, ily formában csak gondolatban elvont, szélső esetek. Éppen megfordítva, minden akár történeti, akár művészi alkotásban egymáshoz közelednek, egymást érintik, anélkül, hogy egymással bármikor is teljesen összeolvadnának. Így az eredeti orosz eszme a nyugati műveltség legerősebb hatása mellett is Lomonoszovtól kezdve Puskinon keresztül Turgenyevig, Goncsarovig, Tolsztojig, Dosztojevszkijig minden nagy oroszból kitükrözik, ha nem is oly világosan és tudatosan, mint az általános, európai eszmevilág. Vissza