Előszó
Előszó
A szóbeli nyelvi közvetítés iránt az utóbbi időben mindenütt megnövekedett az érdeklődés. Míg korábban a tolmácsok véletlenszerűen, nem tudatos pályaválasztás alapján kezdtek el nyelvi közvetítőként dolgozni, addig ma számos fiatal tudatosan készül a tolmácspályára. Sokan figyelik a híradót, kik is ülnek tolmácsként a politikusok és államférfiak mellett, vagy keresik a terem hátsó részén álló fülkéket, amelyben fülhallgatós tolmácsok ülnek és dolgoznak. A vásárokon, kiállításokon, új létesítmények átadásánál is gyakran ott áll valaki az előadó vagy a szónok mellett, akiről látszik, hogy az elhangzottakat valamely más nyelvre tolmácsolja. De a rádióban, televízióban, sőt gyakran a moziban is hallunk tolmácsokat. Számos politikai vitaműsorban vagy show-mű-sorban vesznek részt külföldiek, akiket szinkrontolmácsok szólaltatnak meg magyarul.
A közvélemény egy része irigyli ezeket az embereket, azt mondják, milyen jó nekik, mennyit látnak, hallanak, milyen szép helyeken járnak, mennyi híres emberrel ismerkednek meg, és mindehhez nem is kell semmi különöset csinálni. Hiszen ha „felsőfokon" tudják a nyelvet, nem jelenthet számukra nagy nehézséget a hallottakat más nyelven megismételni, még csak gondolkodni sem kell hozzá, elég ha képesek a „nyelvi struktúrák magas szintű behelyettesítésére".
Ezzel szemben vannak olyanok, akik csodálják, szinte misztifikálják a tolmács munkáját, el nem tudják képzelni, hogyan tud egyszerre figyelni és beszélni, vagy éppen három-négy percen át tartó fejtegetéseket megjegyezni, és értelmesen visszaadni a másik nyelven. Erre a munkára születni kell, ez megtanulhatatlan, mondják, ehhez egészen különleges képességekre van szükség.
Ha tolmácsolást hallgatunk, és megpróbáljuk értékelni a tolmács munkáját, ítéletünk nem biztosan fog másokéval egybeesni. Hiszen minek alapján mérünk? Hogy szimpatikus volt-e a tolmács? Hogy szép kiejtéssel beszélt-e mindkét nyelven? Hogy pontosan visszaadott-e minden információt? Mérhető-e ez egyáltalán? Hiszen eközben mi is csak a
Vissza