Előszó
Részlet a kötetből:
BEJELENTÉS
Milyen jó, ha az ember tíz év után visszanézhet és képesnek érzi magát arra, hogy tisztán lássa: hogyan indult meg egy regény. Az emlékezés bennem arról, hogyan...
Tovább
Előszó
Részlet a kötetből:
BEJELENTÉS
Milyen jó, ha az ember tíz év után visszanézhet és képesnek érzi magát arra, hogy tisztán lássa: hogyan indult meg egy regény. Az emlékezés bennem arról, hogyan kezdődött és öltött gondolatvilágomban alakot a: DOHÁNYFÖLDEK, kristálytiszta és eleven.
Georgiában, a Piedmont alatt történt egy tikkasztóan forró nyár közepe táján, hogy egy olyan úton mentem végig, amely poros volt, mély keréknyomok vésődtek bele és szélét giz-gaz verte fel.
Itt a saját szülőhazámban voltam, kivájt, agyagos hegygerincek és terméketlen homokdombok közepette, tehát olyan vidéken jártam-keltem, melyet egész életemen át jól ismertem.
Végig körülöttem satnya, egyenetlen és ösztövér gyapotfürtök árválkodtak, és hiábavaló volt minden próbálkozásuk, hogy ebben az aszály kiszikkasztotta talajban meg tudjanak maradni.
Az egész táj vigasztalan volt.
Nem túl messze, túl a terméketlen földeken, néhány nyomorult és nyúzott bérlemény-vityilló lézengett; kétszobás vályogkunyhók voltak ezek, melyeknek padlógerendázata és teteje megereszkedett és roskadozott. Az épületek körül emberi lények csoportjai sündörögtek. A gyermekek a homokban játszadoztak. A fiatal emberek és nők a házak oldalaihoz támaszkodtak. Az öregek pedig csak ültek, egyszerűen ott ültek. Mindegyiküket várakozás töltötte be, a gyapotérés idejét várták. Hittek a gyapotban. Úgy hittek benne, mint ahogy egyesek Istenben hisznek. Mélységesen hittek a földben és az ültetvényekben, melyek a földből sarjadtak ki.
Vissza