Tisztelt Mesterek!

Előszó

Több képe van az országnak, ha egy is az imázsközpontja. Ez utóbbi, meglehet, szerencsétlen csillagzat alatt született, s maga is tett a firmamentum-szerkezetváltásért (hogyishívjáknál több, micsodánál kevesebb), de azért ha az ország képe nem tetszik (vagy mert randa, vagy mert nincs ízlésünk), az nem őmiattuk van, hanem mimiattunk. És fordítva: ha az imázsosok úgy működnének, mint az álom (hö-hö), nem ők adnák ama képet, hanem mi.
Sok minden történik egyszerre egy országban, a (nem véletlenül) túlpolitizált agyunk hajlamos azt hinni, hogy kizárólag a hannoveri villanyosoktól (álmomba ne jöjjenek elő) a Fidesz-kisgazda szappanoperáig terjedünk, amivel nem állítom, hogy e gazdag színvonaltalanság nem mi volnánk.
Ám a figyelmes szemlélő mást is lát, nemcsak azt, amit az orcájába vágnak fertelmes spongya gyanánt, amiből az is kitetszik, hogy a figyelmesség fontos erény, ön- és közérdek.
Titokzatoskodva kezdjük úgy, hogy valamikor február elején váratlanul levelet kap férfiak s nők egy talányos csoportja. Ezen magyarok azután sutba dobva félbe-szerbe hagyják mindazt, amivel éppen akkor foglalatoskodtak, és...
És mi zajlott eközben a Jókai utcában Székesfehérváron, ahol a címben már illetett művészettörténészi személyek tengetik életüket? Semmi, úgy bizony, nem zajlott semmi. A két ember, mint rendesen, szöszmötölt valamin, nem nagy kedvvel készítgették elő a nyugdíjba vonulásukat (bár azt nem tudták, hogy valóban ekkora vonulás lesz). Ugyan kaptak egy-két értelmezhetetlen telefont, majd találkozunk úgyis szombaton, efféléket, de hát szokva voltak barátaik összevisszaságához, kedvesen, mert kedves emberek, legyintettek. Annyit tudtak, hogy valami rövid interjúra szombaton, március 3-án be kell menniük a múzeumba, ahová amúgy vagy negyven éve járnak. Bandukoltak föl a lépcsőn, a falak a szokásosnál ünnepélyesebben álltak, de ez nem tűnt föl, fölértek a kiállítóterembe, melyet oly jól ismertek, a belülrőlnél is belülebbről, beléptek - és kitört a tapsvihar, akár egy amerikai giccsfilm utolsó nagyjelenetében.
Mert mi történt? Mert az történt, hogy a Szent István Múzeum munkatársai, főleg, kurzív, Sasvári Edit és Lakat Erika, azt eszelték ki, hogy a nyugdíjaztatás alkalmából meglepetésül kiállítást szerveznek nagy titokban, és fölkérőlevelet írtak sokaknak Tisztelt Mester! megszólítással (ez is lett a kiállítás címe, Tisztelt Mesterek!), utalva ama híres és jelentős és romantikus akcióra, amely tulajdonképpen megalapozta a fehérvári gyűjteményt. Vissza