Előszó
Az Alföld egyik éléskamrája évszázadokon át a Tisza volt. A kanyargó, szabályozatlan, széles árterű folyóban oly bőségben teremtek a legnemesebb halak, hogy igaznak látszik a Jókai által...
Tovább
Előszó
Az Alföld egyik éléskamrája évszázadokon át a Tisza volt. A kanyargó, szabályozatlan, széles árterű folyóban oly bőségben teremtek a legnemesebb halak, hogy igaznak látszik a Jókai által feljegyzett mondás: a Tiszának fele hal, fele víz. A kiöntések, a téli, tavaszi áradás után visszamaradt vizek kitűnő halnevelő helyek voltak, s az újabb áradás az ivadékokat ismét a vízbe vitte. Ha a folyó partján megvénült fűzfák megszólalnának, elmondanák, hova rakták varsáikat a halászok, hogy túljárjanak a ravasz kecsegék és csukák eszén.
Még egy emberöltővel ezelőtt is ott száradtak a partokon a dobómeg a kerítőhálók a régi halászfalvak udvarain. Volt olyan fogadó a Tisza partján, ahol télen-nyáron negyvenféle halételből lehetett választani. A folyó azonban nem csak a halászoknak adott biztos megélhetést. A Tisza „ hátán " rönkfatutajok úsztak le Máramarosból Szegedig és még tovább, dereglyéken, hombárokban szállították a gabonát, a „szemet", az ,, életet". Kofahajók szelték a hullámokat az egyik településtől a másikig, hozták-vitték a gyümölcsöt, zöldséget, az alföldi bort. A folyó ártéri legelőin a vízparti települések gulyái legeltek, a füzesekben gombát szedtek a gyerekek.
A laposabb, homokos partokon asszonyok mostak, férjeik ,, hajókáztak" egyik partról a másikra, vitték az utasokat, vagy gyékényből, sásból, nádból fonták a különböző használati tárgyakat. A nád elkísérte a tiszai embert a bölcsőtől a koporsóig. Nádbölcsőben ringatta édesanyja, s nádat tettek a sírba, hogy a magas vízállás ne érjen a koporsóig. Mára már a folyóparti mesterségek zöme kihalt.
Vissza