Tinódi Sebestyén cronica

Előszó

Az első nyomtatott magyar nyelvű históriás énekgyűjteményt veszi kezébe az olvasó. Mohács utáni történelmünk vérzivataros, hősi küzdelmekkel terhes negyedszázadának és egy lelkes, céltudatos írói életpályának egyetlen ránkmaradt költői dokumentuma ez a kötet. Tinódiban egy újszerű énekes-költőtípus, egy sajátos XVI. századi írói öntudat jelentkezik az irodalomban, amely már nem szóval, de a nyomtatott betű publikációjával kér bebocsátást. Eredeti a szándék, határozott és céltudatos a program is, aminek véghezvitelére vállalkozik. "Nagy csuda dolgok", "veszödelmes hadak" megörökítője akar lenni, mert "ezöknek megírására" - mint mondja - ki lenne végemléközet senkit nem hallhaték".
Pedig nem ő volt az egyetlen krónikás énekmondója ennek a kornak.
Kortárs kollégái közül ugyan egynek a művét sem ismerjük, mégsincs okunk feltételezni, hogy e minden bizonnyal gazdag és régi hagyománnyal büszkélkedő műfajnak, a históriás éneknek a maga korában ő lett volna az egyedüli megszólaltatója. Hiszen alig volt korszaka történelmünknek, amely oly gazdag lett volna költő szájra illő eseményekben s más területéről is a költészetnek, az előző kor némaságához viszonyítva annyi verselőt tudott volna felmutatni, mint a XVI. század első fele. Galeotto, Cuspianos és Sidney Fülöp ismert és sokat citált nyilatkozatai a történelmi epika nálunk virágzó állapotáról Tinódi korára is méltán vonatkoznak. "sok hegedős vagyok itt Magyarországban" állapítja meg Tinódi is, akiktől - mint mondja- maga is hallott egyet s mást csácsogni és mások elejtett megjegyzései egybehangzóan az énekmondás népszerűsége mellett bizonyítanak. De van csak régi dolgokról daloltak-e ezek az énekesek? - alig hihető. Bebek Ferenc szendrői hegedősének krónikájából és a többi csak névről vagy hírből ismert lantos, hegedős énekeskönyvéből a különböző históriák mellől nem hiányozhattak napjai nagy eseményeinek témái sem. Hogy ezek közül az énekek közül nem marad ránk egy sem, az a vélaetlen szerepe mellett nem kis mértékben azzal magyarázható, hogy szerzőik maguk sem voltak tudatában ténykedésük jelentőségének. Az énekmondást még a középkorból örökölt konvionális hagyományként foták fel, a kor nagy eseményeiben nem látták meg a történelmet s éppen ezért nem is törekedtek tudatosan ezek megörökítésére. Amit érdekesnek, vagy pártogóik szempontjából illőnek és kötelességszerűnek tartottak, azt talán nem mulasztották el rímbe szedni valamiféle siratóének formájában, többre azonban alig futotta igyekezetükből. Tinódi ebben a tekintetben messze fölötte áll kortársainak, s mint a nagy történelmi események tudatos gyűjtője és énekese, egyedüli jelenség a maga korában. Cronicajának Ferdinándhoz intézett ajánlásában úgy is beszél énekszerzői tudományáról, mint isten különsleges ajándékáról, amellyel őt, szegény halandót a teremtő érdemtelenül megajándékozta. De ez az önvallomása alighanem csak zeneszerzői képességeire vonatkozik. "Császároknak, királyoknak, hercegöknek hadokat, viadaljokat ritmus szerént magyar nyelven" már ő előtte is tudták "szörzeni", plda rá többek között a Szabács viadaláról való ének és a Jajca megvételéről szóló később lejegyzett énektöredék; kortársai bibliai királyokról, fejedelmekről verseltek, de "szép nótával énökleni" úgy látszik Sebestyén deák tudta legszebben az ilyen énekeket. Vissza