Előszó
1956 januárjának utolsó napjaival hosszú idők óta nem látott lelkes ünnepségek színhelye lett a kis Vas meyei városka, Sárvár. A város lakossága a 400 esztendeje elhúnyt és a Nádasdy-vár környékén eltemetett Tinói Lantos Sebestyénnek, a török harcok nagy krónikásának halála évfordulóját ünnepelte. Szokatlan, csikorgó hidegben, a jeges szél-járta utcákon átvágva gyűlt össze az ünneplő közönség estéről estére a vár gyönyörű, régi freskókkal díszített "lovagtermé"-be, hogy meghallgassa az ünnepség előadóit, akik "rég lött dolgok"-ról beszéltek hallgatóiknak. Hírneves írók, zenészek és énekesek segítettek abba, hogy a múlt idők képe megelevenedjék az ünneplő közönség előtt. Felejthetetlen napjai voltak ezek Sárvár történelmének és ragyogó bizonyítéka annak, hogy népünk, ez a sok próbát kiállt, hős nép kész arra, hogy akár áldozatok árán is féltve őrizze, ápolja és szeresse ősei gazdag, szép hagyatékát.
De ki is tulajdonképpen Sárvár lakosságának Tinódi?
Valamikor, 400 esztendővel ezelőtt ismerték a mai sárváriak régi-régi ősei azt a kis alacsony, béna-karú, zeneszerszámos emberkét, aki időnként megjelent a földesút, Nádasdy Tamás várában, hogy boroskancsó mellett eldalolja az országban történt dolgokat, - de aztán el is feledték szépen. Évszázadok múltak és senki sem tudta, hogy ez a furcsa, elszánt, vitézüveges muzsikus-ember, a híres krónikás ott nyugszik valahol a ságvári vár környékén, ott alussza álmait azok közt, akik közül ő is elindult egykor, az egyszerű, de igaz, becsületes és hazájukat féltő magyar parasztok között. Vagy talán tudta?! Jobban, mint a tudomány szószólói, mert ők a szívükben őrizték emlékét - s akit a nép szeretete tesz halhatatlanná, az örök időkig él?! - Bármilyen felemelő volna is ez a gondolat, mégis, nem tarthatjuk valószínűnek, hogy így történt. A mi nemzedékünk nem a nép - sokszor évszázadokon át szívósan öröklődő - hagyományainak, hanem a tudomány szorgos kutatóinak köszönheti a felfedezést, hogy Tinóti Sebestyén Sárváron húnyta le örök álomra szemeit.
Vissza