Tilinkó

Előszó

Részlet a könyvből:

SZÁLKA SIMON SZOMORUSÁGA.

Május utolja volt: alkonyodni kezdett. A nap megpihent egy szünetre a Királyhegy fején s visszanézett onnan a széles Bodrogközre, a széthányt tanyákra, utolsó sugaraival szelid fénybe vonta a vár három tornyát s akkor elmerült a hegy mögött.
Simon deák az ablaknál ült, a kollégium második-emeleti szobájában s két kezére bocsátotta a fejét. Az udvaron hervadozni kezdtek már az akácok fehér koronái s nehéz illatukkal televolt a levegő. Tul, a folyosó másik végén, bús rimaparti nótát fujt valamelyik hazavágyó teológus. Szálka Simon hallgatni kezdte a nótát s valami nagy szomorúság ült ki fakó arcára. A szeme kicsit beesett, a feje zúgott s érezte, hogy megszédül. A matúra előtt állt, sokat kellett tanulni, tehát ki volt merülve s a Tiszahátról azt irták legutóbb, hogy az öreganyja megint beteg.
Az udvaron mendikánsok kergetőztek. Simon lenézett, egykedvűen s eszébe jutott a kollégiumi nyolc esztendő. Igaz, igaz, egyszer ő is kergetőzött igy!... De olyan régnek tűnt föl neki az egész, mintha csak álmodta volna ugy hat-hét esztendővel azelőtt. Korán kellett nekilátni a kenyérnek s ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig fiatal társait tanítgatta. Az anyját alig ismerte, az apjáról azt beszélték, hogy Amerikában halt meg s egyéb valakije nem is akadt. Pár nap múlva itt az érettségi s ahogy erre gondolt, sokszorosan érezte nagy elhagyottságát. Hova fordul, ha el kell hagyni egyszer a kollégiumot? Pedig bizonyos, hogy itt tovább nem maradhat.
Az az elkeseredett gömöri pedig még egyre fújta. Vissza