Előszó
Minden második szombateste vidám csuda esett: madárlátta kenyeret hozott magával édesapjuk. Ott kovácskodott ez a pusztai szerb világban, Csurog mellett a Sajkás-réten, a Tisza árterületén és onnan a Dungyerszky-uradalomból járt haza kéthetenként gyalogszerrel, vagy harminc kilométert, ünnepelni a családban. A négy kenyérpusztító, két fiú, két lány. a Bácska német vidékén nevelkedett, a negyedik őstől, az egykori rajnamenti bevándorlótól örökölt helvéta hiten, édesanyja mulatságos keze alatt. Pfalzi anyanyelvük hemzsegett még a frank határlelkek jövevény-szavaitól, bundzsurdinak hívták a reggeli ujjast, tusanglnak a kendőt, alertnek a vigat és másefféle. De már évődtek a nagyobbacska gyerekek Martinnal, a székágyból alig kinőtt, hatéves feszekfiókával, amiért ő is magyar honvédhúszár akart lenni. Olyan, mint édesapja volt, akinek a »szolgálati időm emlékére« kapott lovasképe, melybe csak obsitosfeje volt beillesztve, ott vágtatott a falon.
- Hogy leszel te magyarrá, mikor apád szerb kommención tart bennünket? - mosolygott Borbála, a még viruló sváb menyecske. De Martin öklöcskéjéből trombitát formált a szája elé, büszkén nyargalt körbe a seprűnyélen és úgy harsogta kerékbetört magyarsággal az apjától hallott indulót:
- Lovak itatóra! - Most ütött az óra - Vezényszóra balra tarts - Nosza gyorsan - Csak szorosan - Rajta tehát sebeseeen!... -S mint apja, ő is b-nek ejtette a p-t, g-nek a k-t és viszont.
Ilyenkor nyitott be Mirkow Tósó, a ragyavert, fekete-szláv háziúr, egy negyvenes, borzas és magtalan özvegyember, aki a két hátsószobás lakás gyermekzsivaját ugyancsak szerette. Csúfondárosan szólt rá a fiúcskára:
- Falánk svábja, kéne a magyarság is, mi? De majd kapsz helyette Nagyszerbiát!
Vissza