Válogatott tanulmányok I.

Előszó

Theodor Fontane leveleinek újabb kötete jelent meg - valami egészen elragadó. Most már két kötetünk van családi levelezéséből, s két másik, barátaihoz írt leveleiből. Akad még több is? Adjuk ki mindet! Legfőképp persze késői napjaiból származó nyilatkozatokra gondolok, az öreg Fontane leveleire; mert amit élete delén vagy ifjúkorában írt, ezekhez képest jelentéktelen. Nem tűnik-e fel úgy, mintha nagyon, nagyon meg kellett volna öregednie, hogy egészen önmagára leljen? Mint ahogy vannak született fiatalok, akik korán kialakulnak, nem érlelődnek, s még kevésbé öregszenek, de nem is élik túl önmagukat - nyilvánvalóan vannak más természetűek is, akikhez egyedül az öregkor illik; klasszikus aggastyánok ezek, mondhatnók, s arra hivatottak, hogy a legtökéletesebben tárják az emberiség szeme elé ennek az életkornak ideális előnyeit, amilyen a szelídség, jóság, igazságosság, humor, furfangos bölcsesség, szóval, a gyermeki kötetlenség és ártatlanság visszatérése fejlettebb formában. Ezek közé tartozott ő is; és úgy is tetszik, mintha tudott volna róla, és sietett volna megöregedni, hogy jó hosszú ideig lehessen öreg. 1856-ban, harminchét éves korában, ezt írja feleségének: „Kezdem kedvemet lelni a zenében, s ebből világosan észreveszem, hogy öregszem. A zene, vagy egy szobor szép vonalai, már jó érzést keltenek; finomulnak érzékeim, s az élvezet első szabálya az, hogy: semmi erőfeszítés! Fiatal korban mindez másként van." Huszonkét év múlva ezt írja Hertznek, a kiadójának: „Csak most kezdem el.
Mögöttem semmi, előttem minden, s ez szerencse is, meg baj is. Bizony, baj is. Vissza