A Buddenbrook ház

Előszó

— Hogy is van . . . hogy is . . . van . . .
— Ej, a macska rúgja meg, c'est la question, ma tres
chere demoiselle!
Buddenbrook konzulné ott ült anyósa oldalán, a szögletes vázú, fehérre lakkozott, aranyos oroszlánfővel díszített pamlagon, amelynek párnázatta halványsárga kelmével volt behúzva. Egy pillantást vetve férjére, aki karosszékben ült mellette, sietett kisegíteni zavarából a kislányát, akit nagyapja az ablaknál térdén lovagoltatott.
— Tony — szólt hozzá —, hiszem, hogy a Jóisten. ..
A nyolcéves kis Antónia, akinek finom alakját habkönnyű, színjátszó selyemruhácska födte, csinos szöszke fejét nagyatyja arcától kissé elfordítva, szürkéskék szemét erőlködve meresztette a szoba sarkába, ahol semmit se látott a nagy gondolkozástól. Újra elismételte:
— Hogy is van — aztán lassan belekezdett: — Hiszem, hogy a Jóisten — s földerült arccal gyorsan folytatta — teremtett engem valamennyi teremtményével egyetemben — egyszerre benne volt a kerékvágásban, s most már a boldogságtól ragyogva, föltarthatatlanul darálta le az egész cikkelyt, híven a katekizmus szövegéhez, úgy, amint az épp akkortájt (anno 1835) a magas és igen bölcs szenátus jóváhagyásával újonnan átnézetvén, kiadatott. Ha az ember egyszer belejön, gondolta, olyan érzés, mint mikor télidőben a fiúkkal kis kéziszánkón a Jeruzsálemhegy lejtőjén lefelé siklunk: az embernek a lélegzete is elakad közben, s ha akarna, se tudna megállani. Vissza