A mészégető

Fülszöveg

Konrad (egy magántudós? egy végletesen elhatalmasodott rögeszme rabja?) karácsony éjszakáján egy már nem működő mészégetőben (lakásán vagy elvonultsága képtelen fellegvárában) megöli évek óta magatehetetlen, nyomorék feleségét. Őt magát két nap múlva egy pöcegödörben találja meg a rendőrség félig megfagyva. Két tanú váltakozó elbeszélése tárja föl aztán a végzetes (mert végső) tett indítékait, történetét.
Világhírű író megdöbbentő művészi eszközökkel végzett, lenyügöző oknyomozása, az elmagányosodás, az én-vessző elidegenedés folyamatának irgalmatlan kórléte. Konrad gyerekkori sérülései bukkannak föl emlékeiben. Szülők, akik gyakorlati pályára kényszerítik merőben másra hívatott fiukat. Törvények, amelyekkel szembe kell szegülnie annak, aki látja az igazságot. Egy visszavonulás története tárul föl, aztán egy rögeszmésen abszolutizált tudományos gondolat elhatalmasodásáé: Konrad élete egyetlen, de minden gondolatát magában sűrítő tanulmányát akarja megírni a hallásról, ezért vonult vissza a mészégető magányába. Feleségével, akihez már csak tehetetlen gyűlölet köti. Feleségével, egy napról napra tehetetlenebb nyomorékkal, akivel, kiszolgáltatottságukban egymásra utalva, strindbergi poklot jár meg. Feleségével, aki hallás- és hangutánzás-kísérleteinek elkínzott alanya, tudós-csődjének diadalmaskodó tanúja, végül a bukásának áldozata. Konrad nem írhatja meg a művét: a magány, az élettelen környezet alkalmatlan az alkotásra. Ez a végkövetkeztetése Thomas Bernhardnak, ez a máig világszerte vitatott, furcsállt, magasztalt és bírált osztrák író végletes tárgyválasztásai miatt meg-megkérdőjelezett nagy mondanivalója: a magányról elszörnyedt humorista tiltakozása az elmagányosodás ellen.
Nem vitatja a világirodalmi kritika, hogy páratlan stílusművész Thomas Bernhard. Avatott író-műfordító szólaltatja most meg magyarul, úgy sodorva magával szuggesztivitás-örvényekbe a magyar olvasót, mint Bernhard a németet. Vissza