Thalassa 2006/2-3.

Előszó

A pszichoanalízis és a társadalomkritika összekapcsolása a huszadik század első felének egyik legizgalmasabb és legtöbbet vitatott szellemi vállalkozása volt. Ennek az összekapcsolásnak a lehetőségét az első világháború utáni közép-európai politikai intellektuális klíma vetette fel. A baloldali, marxista értelmiségiek nagy kérdése az volt, hogy - Oroszországgal ellentétben - Közép-Európában miért bukott el a proletárforradalom, s hogy a tömegek miért válnak egyre fogékonyabbá a jobboldali, totalitariánus eszmék iránt. Lukács György híres műve, a Történelem és osztálytudat (1923) filozófiai választ adott erre a kérdésre, rámutatva arra, hogy az osztálytudat nem valamiféle automatikus visszatükrözése a létviszonyoknak.
Míg azonban Lukács élesen elhatárolta egymástól az osztálytudatot és az empirikus tudatot, elvetve a pszichológiai magyarázatokat, számos gondolkodó számára éppen ez az „empirikus tudat" vált problémává. Vagyis, az vált fő kérdéssé, hogy mi megy végbe „az emberek fejében", milyen tudattalan, irracionális motivációk késztetik őket arra, hogy saját, „objektív érdekeik" ellenében cselekedjenek. Ehhez kínált magyarázatot a pszichoanalízis, különösen Freud néhány olyan munkája, amely - ugyancsak az első világháború és az azt követő események hatására - explicit módon társadalomlélektani és kultúrakritikai irányba fordult (például: Tömegpszichológia és énanalízis, Egy illúzió jövője, Rossz közérzet a kultúrában). Vissza