Előszó
Svájcban, 1853 nyarán rettenetes szárazság dühöngött.
A Zürichi-tó vize soha nem látott módon leapadt és a tófenéken hatalmas földterületek szabadultak fel. Ekkor a tó partján fekvő Obermerlen nevű városka lakói elhatározták, hogy élnek az alkalommal és elragadnak a víztől egy darabka földet. Nekiláttak tehát a gátépítésnek. A gáthoz szükséges anyagot a tófenékről
ásták fel. Néhány ásónyom után az iszapból egyszerre elkorhadt, üszkös cölöpök bukkantak fel és a világ ámuló szeme elé került egy ősi cölöpépítkezés, amelyet a ködös múltban tűz pusztított el - és a víz őrzött meg. Az iszap most már egyre-másra hányta ki magából a korai rézkorszak emberének eszközeit, a csiszolt kőbaltákat, késeket, kezdetleges rézszerszámokat és egyszerre a felszínre került egy félig elégett, félig vízkorhasztotta textildarab.
Ősi lenszövetmaradvány, az emberiség első textilemléke. Ez a
lenszövet szinte ugyanazon a módon készült, ahogy az eszkimók még ma is készítik szöveteiket.* Az eszkimók a hosszanti szálat, az alapot, keretre feszítik fel és a keresztszálakat ujjaikkal bujtatják át az alapon.
Ahhoz azonban, hogy szövetet lehessen készíteni, fonal szükséges. A rézkorszak embere, aki időszámításunk előtt, körülbelül 5-6000 évvel élt, tehát ebben az időpontban már réges-rég birtokában volt a fonás titkának. Ezek szerint a fonás művelete esetleg több tízezer esztendős, egyidős az embernek azzal a törekvésével, hogy a természetben található vagy mesterséges úton előállított rövid
szálakból hosszú, összefüggő szálat, azaz fonalat készítsen.
- Nem is kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy megelevenítsük
magunk előtt, milyen is lehetett a fonás legkezdetlegesebb formája.
Mivel a természetben található rostok egymagukban nem voltak
elég hosszúak és elég erősek, ezért emberősünk több szálat összefogott és hogy szét ne essék, össze is csavart.
Vissza