Tévtanítások pergőtüzében (dedikált példány)

Előszó

A kereszténységet kezdettől fogva kísérték és kísértették a tévtanítások, de meg kellett küzdenie az ókori sokistenhittel, a divatos bölcseleti irányzatok vallásként fellépő igényeivel, amelynek területére eljutott, vagy amelyek, mint pl. az iszlám, betörtek az akkor már keresztyénné lett földközi tengeri országokba.
Voltak mindig olyan tévtanítások, amelyek a kereszténység köréből támadtak. A második században Marcion azt tanította, hogy az Ószövetség Istene más, mint az Újszövetségé. Arius a negyedik században Jézus istenségét tagadta. Augusztinusznak már a manicheizmussal kellett megküzdeni, amely a parzizmus és a keresztyénség összekeveréséből olyan vallást hozott létre, amely azt állította, hogy Isten és a Sátán egyenlő ősi hatalmak, amelyek küzdelméből keletkezett a világ és a történelem. Az újabb és újabb tévtanítások nem szűntek meg a középkoron át egészen máig. A régi korok és a 20. század, különösen ennek második fele között azonban az a lényeges különbség, hogy amíg az előző századokban egy nemzedékben egy-két tévtanítás keletkezett, amelyik ellenkezett az evangélium "egészséges tanításával", az Apostoli Hitvallásban megvallott bibliai hittel, addig századunkban, de különösen a második világháború óta ezerszámra keletkeznek tévtanítások, és olyan vallási jelenségek, ún. quasi vallások, valláshoz hasonló lélektani jelenségek is, amelyeknek tulajdonképpen semmi közük a hagyományos értelemben vett keresztyén hithez, sőt más vallásokhoz sem. Ezeket a vallástudomány "új vallási mozgalmak" címszó néven nevezi. Vissza