Előszó
ÖRDÖNGÖSFÜZES: EGY HAGYOMÁNYŐRZŐ MEZŐSÉGI FALU
A Mezőség sajátos, magába zárkózó világáról néprajzi, szociográfiai, szépirodalmi művek hosszú sora szól. E valaha erdő borította, ám mára...
Tovább
Előszó
ÖRDÖNGÖSFÜZES: EGY HAGYOMÁNYŐRZŐ MEZŐSÉGI FALU
A Mezőség sajátos, magába zárkózó világáról néprajzi, szociográfiai, szépirodalmi művek hosszú sora szól. E valaha erdő borította, ám mára javarészt kopár és suvadásos dombhátakkal sűrűn szabdalt táj mintegy másfélszáz olyan községet rejt, ahol az ezredfordulón még magyarok is éltek. Igaz, számos esetben már csak pap nélküli, sőt templom nélküli gyülekezetet jelentő néhány lélek, valamint olyan pár tucatnyi főt számláló mélyszórványok, melyeknek léte tán fel sem tűnne, ha arra a sokszor vásatag, ám máig álló középkori templomuk nem figyelmeztetne. Pedig e táj a magyarság által legkorábban megült erdélyi területek közé tartozik - egyes történészek még a székelyek korábbi szálláshelyét, a félig-meddig mitikus Csigla mezejét is ide helyezik s néhány, a Hunyadiak korában keletkezett, román nyelvszigetet nem számítva a 17. század elejéig kompakt magyar etnikumú tájegység volt. A tizenötéves háború poklában, a hajdúk, császári zsoldosok, a havasalföldi martalócok pusztításai, majd pedig a 17. század tatárjárásai nyomán azonban e valaha virágzó kultúrtáj - Makkai Sándor találó metaforájával élve - holttengerré vált. S noha a középkori településszerkezet javarészt a 16-17. századot követően is fennmaradt, a Mezőség arculata, jellege, domináns civilizációs karaktere, és nem utolsó sorban nyelve mindinkább megváltozott. Ugyanakkor pedig, tán némiképp ambivalens módon, e változások az ott élő emberek kultúrájának lényegét nem feszítették szét - tán azért sem, mert ez az utak, folyóvölgyek hiányában mindinkább magába zárkózó táj, tán némi ösztönös hagyományőrzéssel, rekvizitumként megőrizte azt. Már-már borzongató, hogy a magyar népi kultúra 19. századi felfedezését követően még egy bő évszázadnak kellett eltelnie (lám, még Bartók és Kodály sem gyűjtött erre!), hogy a néprajzi „leletmentés" a 20. század második felében végre megkezdődjék. Úttörő munkák sora tárta fel azt a lenyűgözően gazdag folklórkincset, mely zene, tánc, szövegfolklór, hiedelemvilág formájában ott szunnyadozott a modernizáció vastörvényei ellenében is a mélyben, vagy mint Szék s még néhány település példája mutatja, nagyon is a felszínen, egy középkorias rítusokat is fenntartó és az 1990-es évekig szervesen működő faluközösségben. Ördöngösfüzes mindazonáltal valamiképpen más - nem jellemzőek e településre az imént felvázolt, domináns mezőségi jegyek. Kétségtelen, hogy nem egy, Székhez hasonlatos, történeti öntudattal telített néprajzi „rezervátum", ám nem is a belső-mezőségi részek megannyi szomorú példájához hasonlatos „holt tenger". Léte és inkább spontán, semmint tudatos hagyományőrzése egyaránt földrajzi helyzetéből következik.
Vissza