Nevem Pilgrim

Előszó

Részlet a tartalomból:
Vannak helyek, amelyekre egész életem során emlékezni fogok - a Vörös tér, ahogy forró szél süvít át rajta, anyám hálószobája a detroiti 8 Mile Road szegényebbik oldalán, örökbe fogadó szülők házának végtelennek tűnő kertjei, vagy ahogy egy férfi vár rám, hogy megöljön a „halál csarnoka" néven ismert romok között.
De semmi nem maradt meg jobban az emlékeim között, mint egy New York-i lakás egy lift nélküli bérházban - kopott függönyök, olcsó bútor és egy asztal, rajta tina és egyéb partidrogok tömegével. Az ágy mellett kézitáska, fekete bugyi, olyan kicsi, hogy talán egy levélborítékban is elférne, és egy pár pici Jimmy Choo cipő. Éppen úgy nem tartoznak a helyhez, mint ahogy a tulajdonosuk sem. Gazdájuk meztelenül fekszik a fürdőszobában - átvágott torokkal, arccal lefelé a fürdőkádban, amely tele van kénsavval, a szupermarketekben szabadon megvásárolható lefolyótisztítók aktív összetevőjével.
A DrainBomb nevű szer üres palackjai mindenütt szerteszét a padlón. Mivel senki nem figyel rám, nézegetni kezdem őket. Még mindegyiken ott az árcédula, amiből látom, hogy akárki ölte is meg a nőt, ügyelt rá, hogy a gyanú elkerülése érdekében vagy húsz különböző üzletben vegye meg őket. Mindig is hangoztattam, hogy az ember önkéntelenül is csodálja a dolgok alapos megtervezését.
A hely maga a káosz, és a zaj is óriási - rendőrségi rádiók erős hangja, a halottkém emberei kiáltoznak erősítésért, és egy spanyol anyanyelvű nő zokog. Lehet, hogy az áldozatnak a világon sehol egy ismerőse, de úgy tűnik, egy ilyen kép láttán valaki mindig zokog.
A fürdőkádban fekvő nő felismerhetetlen - a savban töltött három nap során személyiségjegyei mind eltűntek. Ugy vélem, pont ez volt a terv - akárki ölte meg, telefonkönyvekkel nyomta le a kezét. A sav nemcsak az ujjvégeken lévő bőrt marta szét, de a kéz csontjait is... Vissza