Előszó
Miskolc, 1945 június 10. Késő délután.
Két férfi vezetett kelet felől a város felé kötőféken egy tehenet, melyet pár órával korábban vásároltak. A mezőn egy orosz katona állította meg őket, és a puskáját rájuk szegezve a tehenet követelte. A két férfi nem volt hajlandó átadni. Az orosz a Sajó folyó felé - el a várostól - terelte fegyverével a tehenet továbbra sem adó férfiakat, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ott lelövi őket. Sötétedett. A két férfi - húzva az időt - egyre lassabban ment, az orosz közelebb került hozzájuk, majd a fegyvert a szíjon lógatva fenyegetően megragadta, rángatta a két ember immár lehanyatló kezét, miközben oroszul kiáltozott. Az egyikük hirtelen meglökte a katona vállát, a másik az orosz fegyveréhez kapott, és azt elvette. Az orosz megtántorodott, majd futásnak eredt, sapkáját is elhagyva. A férfi a fegyvert a földre dobta, majd - miután az orosz egyre távolabb került, majd eltűnt a homályban - elindultak a tehénnel ismét a város felé.
A két férfit másnap, 1945. június 11-én letartóztatták, majd június 19-én az egyiket 10, a másikat 6 évi, Szovjetunióban lévő lágerekben letöltendő kényszermunkára ítélte a szovjet katonai bíróság.
A vád: az orosz katona ellen előre megfontolt szándékú gyilkossági kísérlet.
A 10 évre elítélt ember Ternay István, az apám, a 6 évre ítélt pedig Ádám János, egy székely fiú, aki az oroszok és a románok elől menekült el Erdélyből, s került Miskolcra, ahol apámék fogadták be.
A kötetben szereplő levelek a miskolci orosz katonai ügyészség fogdájában íródtak (az utolsó kettő Sopronkőhidán illetve Záhonyban), s onnan kerültek el a címzetthez különböző utakon az 1945. június 21. és az október 4. közötti időben. A levelek, levélkék, cetlik írója apám volt, a címzett pedig - egy levél kivételével - a harmadik gyermekét váró anyám.
A leveleket 54 évvel megírásuk után, Apám halálát követően találtam meg egy öreg női táskában. Anyám 1945-ben összegyűjtötte, rejtegette, majd évtizedek múlva elfeledkezett róla.
Ez a kötet nem múltat szépítő memoár, nem tisztára mosó, önkiemelő és önfelemelő visszaemlékezés, hanem a percről percre, óráról órára, napról napra átélt és azonnal lereagált piszkos valóság, egy ártatlan ember töprengései, a káoszban valamiféle megoldást kereső csapongó gondolatai, az apró örömök és a nagy csalódások gyorsfényképei.
Ternai András
Vissza