Előszó
Köszöntjük a Tisztelt Olvasót!
Keletkezését tekintve nem szokványos könyvet tart most a kezében, hanem egy olyan kötetet, amelyet a szükségszerűség, a természet védelmének szükségszerűsége hívott életre. Nevezhetjük segédkönyvnek, a solymászathoz, a tudományos célú madár és denevérgyűrűzéshez hasznos napi ismereteket nyújtó természetvédelmi tankönyvnek, de olyan szöveggyűjteménynek is, amely nélkül az ezredforduló Magyarországán a fent nevezett tevékenységeket nem lehet sem szakszerűen, sem jogszerűen végezni. Ilyen formán e kötet valójában egy szűk rétegnek szól, hiszen a solymászmesterséget, a tudományos célú madárgyűrűzést és a denevérek hasonló célú jelölését jelenleg mindösszesen alig ötszáz elhivatott személy műveli hazánkban.
A solymászok a letűnt századok szellemi örökségének egy kicsiny darabkáját, annak a szó valódi értelmében nemes értékeit próbálják egyre gyorsuló tempójú, természettől egyre inkább elszakadó világunkban életben tartani. A kulturális hagyományok ápolása nemcsak a külsőségekben, az ősi eszközök, fortélyok éltetésében, a mesterségbeli tudás megőrzésében és átadásában, a múltbeli életformák felidézésében nyilvánul meg. Úgy gondolják, fontos az ember és a ragadozó madár ősi kapcsolatának fennmaradása, az azonos tőről fakadó ösztönök összehangolódása az azonos cél, a zsákmányszerzés, a túlélés érdekében. De a solymászat más, ismertebb, hétköznapibb megközelítésében is különleges tevékenység, amely hallatán, láttán még a kívülállók is felkapják a fejüket. Vadászati forma, amelyben a vadász és a puska szerepét is élőlény tölti be. Két csúcsragadozó - az ember és a sólyom - közül az egyik a másik tevékenységének következtében napjainkra világszerte veszélyeztetetté vált. Ha nem teszünk védelmük érdekében, ragadozó madaraink akár örökre eltűnhetnek az élet színpadáról. Korlátokat kell hát építenünk, ha már eddig korlátok nélkül használtuk azt, amiből önmagunk is fakadtunk, a Természetet.
A madár- és a denevérgyűrűzőket korántsem hagyományok ápolása vezérli. Hagyományokról nem is beszélhetünk olyan tevékenységek esetében, amelyek még száz éves múltra sem tekintenek vissza és nem is önálló célokat, hanem megismerés vezérelte módszereket jelentenek. Az embernek mint egyénnek és mint társadalmi lénynek örök célja, hogy megismerje a megismerhetetlent, feltárja a természet titkait, annak reményében, hogy e titkok ismeretében talán jobbá teheti önmaga és környezetének életét.
A madarak és a denevérek titokzatos vonulása, eltűnése, megjelenése már önmagában is olyan rejtelem, amely még az ókor nagy filozófusainak figyelmét is felkeltette. Ennek a nagy titoknak a megoldására kulcsként remélték felhasználni a XX. század elején az egyedi jelölést, vagy amit ez akkor jelentett, a gyűrűzést. A gyűrűzés vagy az egyedi jelölés természetesen önmagában nem nevezhető tudományos tevékenységnek, hanem csak a tudományos kutatás magas szakmai kvalifikációt igénylő megalapozásának. Mégis nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyedi jelölés nélkül sem a vonuláskutatás, sem a kísérleti ökológia, sem az etológia, sem pedig az evolúcióbiológia nem képes egzakt eredményeket felmutatni. A konzervációbiológiai elméletek felállításához és a természetvédelmi kezelési tervek, fajvédelmi programok megteremtéséhez pedig olyan elengedhetetlenül szükséges az egyedek szempontjából bizonyos kockázatokat is rejtő módszereknek az alkalmazása, hogy ma már nem is tudunk lemondani róla.
Vissza