Természettudományi Közlöny 1936. január-december

Előszó

Részlet:

A megfiatalítás.
Amikor az ember kenyere javát már megette, amikor tapasztalattal és életbölcseséggel már kellő mértékben megrakodott, akkor szokott felsóhajtani : Hej, ha húsz esztendővel fiatalabb lehetnék ! Ez az óhaj eddig még sohasem teljesült s így még senkisem mutathatott példát arra, hogy mi történnék ebben az esetben. Azt hiszem, minden sóhajtozó igen nagy zavarban lenne, ha óhajtása a szó teljes értelmében beteljesülne, A legtöbb ember abba a bizonyos időpontba kívánkozik vissza, amelyben életének további folyását megváltoztathatta volna ; arra nem gondolnak, hogy ez az óhajtás csak az időközben megszerzett tapasztalatok és emberismeret alapján támadt fel bennük. A megfiatalodás kívánása tehát a testi erők tartósabb megőrzésére, másszóval a teljes szellemi képességek huzamosabb kihasználására irányul. A középiskola padjaiba aligha kívánkozik valaki vissza, talán inkább az egyetemi évekbe, de legtöbben mégis csak ott szeretnék újból kezdeni, ahol önállósították magukat s kellő tudás és képzettség mellett már csak az élettapasztalat adta bölcs tanácsokat nélkülözték. Ez a sóhajtás napjainkban annál inkább időszerű, mert a családalapítás időpontjának kitolódása folytán a gyermek, esetleg gyermekek még ellátatlanok, amikor a családfenntartó már összeroppan. Teljesülése nem jelentene kárt, sőt a közösség csak hasznát látná, ha gyermekét minden család önmaga elláthatná.
De ez a kívánság az idős ember legbelső énjéből akkor is előtörne, ha nem lennének kötelezettségei hozzátartozóival szemben. Az ember az élet igazi becsét fiatal korában nem ismeri fel, értékelni pedig csak öregségében kezdi. Ekkor már több megértéssel fordul embertársai felé, nagyobb higgadtsággal mérlegel és ítél. A fiatalság hasonlít a hegyoldalból kitört élesélű kődarabhoz, amelyet az életfolyó hengerget. A kő nagyokat zökken, amint élein átfordul, de amikor lecsiszolódik, a folyó árjához hozzáigazodik. Az ár hajtja, forgatja. Ilyen az idős ember élete : nincsenek nagy élményei, csendben telnek el a napok, miközben jut ideje arra, hogy meglássa a szépet és lelkével szépítse a visszatetszőt. Amit a mindennapi élet csendes folyása csak évek hosszú sora alatt ér el, azt a kődarabokról a gátjáttépte rohanó ár hamar letördeli. Ilyen rohanó ár volt a Világháború. A fiatalok megöregedtek, az öregek megvénültek azokban az években. Az öregek, a megértő meg nem értettek száma nagymértékben megszaporodott. Ha a régiek mondásával élve az öregséget betegségnek minősítjük (,,senectus ipsa morbus"), akkor ez a betegség a világháború után igen általánossá vált. Ahol nagy a baj,- legközelebb a segítség. Új élet, új gondolatok fakadtak nyomában és újult erővel indult meg a kutatás. Vissza