Természettudományi Közlöny 1928. október 1.

Előszó

Részlet a lapból:

Eljön az ősz s a levelek hullásával egyidőben megjelenik az utcasarkokon a hűvös napok csemegéje: a gesztenye. ma már csak gyümölcs, de valamikor fontos segítőtársa az embernek a létért való küzdelemben. A divat most mind a gazdasági életben, mind a kerti kultúrában méltatlanul háttérbe szorította.
Méltatlanul, mert - hogy egyelőre csak az egyik szempontnál maradjunk - a gesztenyét a svájci nagy botanikussal, Christ-tel együtt jogosan tarthatjuk legszebb erdei fánknak. Szép a fa már ifjú korában is sudár törzsével, hosszú egyenes ágaival; szép lombos állapotában a babér nemes formájára emlékeztető, de hosszú finom fogakkal diszített nagy, fényeszöld leveleivel (1. kép), széles lombkoronájával (3. kép); szép virágzásban, mikor a porzós virágainak sárgásfehér illatos barkái (1. kép), mintegy álomszerű fátyollal vonják be a lombkoronát és gyümölcséréskor, mikor az ezernyi tövises termésburok (2. kép) eleven zöldje friss árnyalatot visz bele az őszi lombszínezetbe. A gesztenye máskor annyira méltóságos nyugalmát ilyenkor pajkos vonás élénkíti. Derűs, meleg őszi napokon ugyanis a gesztenye burka hirtelen felhasad és rugószerűen röpíti ki a magvakat. Az őszi verőfényben gyanútlanul arra haladó vándor úgy érezheti ekkor, mintha pajkos manók bombáznák a zöld lombok mögül. És mégis, majdnem azt mondhatnám, hogy legszebb a fa télen, amikor a törzsének és koronájának hatalmas alkata a maga teljességében kibontakozik. Vissza