Tengerlakó

Fülszöveg

A tengerlakó egyszerre túlvilági és evilági lény: „vízen jár, de megsüllyed a föld a talpa alatt". Látomásai, szögletes kijelentései nem kíméletesek - sem a drámai térben megjelenő másikkal, sem a lírai térben megjelenő énnel.
A mondatok szomjúságot hagynak maguk után - az olvasó rögtön újabb és újabb versekhez lapoz. Emlékezetes kijelentések akaszkodnak rögtön rá, mint a bogáncs: a fogyasztói világ infantilizmusáról: „nagykorú felnőttek helyett / sok lejárt szavatosságú gyerek", az önkép misztériumáról: „az ember végül is önmagát is csak bérli", vagy a fiatal felnőttlét szorongásairól: a „szülők sírni hagyják a gyereket, hogy megszokja, nincsenek istenek".
A képek meghökkentőek, merészek. A vers még sokszor önfeledten köti a megtalált és kifejtett hasonlat-szalagokat csokorba, villódznak a szellemes, szemléletes analógiák, mint a víztükör felszínén a fény. Aztán egyszerre megállunk: a szöveg lehiggad, a drámai kontúr letisztul, a kijelentés „gyorsan mélyül, mint egy túl sokat / látott gyermek szeme". Ezek az igazán ígéretes pillanatok. Mert azt sejtetik, hogy erre az első kötetre érdemes lesz odafigyelnünk. A nyugtalanság nem önmagáért való, öngerjesztően keresett lírai idegesség, a beszédben valódi „kényszerleszállást végző imák" forognak. A bűntudat emlékezetes képeket hagy kimondásában a világra: mint aki „ismeretlen katona sírjáról fejfát lopott".

G. István László Vissza